Az európai kultúrtörténetben az egérfélék családjába tartozó patkányok neméhez a kártékonyság, a veszettség, mi több, a pusztulás képzete kapcsolódik. A közös emlékezetből elegendő felidézni Camus regényét, amelyben a patkányok váratlan megjelenése vetíti előre Oran városában a pestis elszabadulását. A kérdés persze úgy is feltehető, hogy nem belénk rögzült előítéletről van-e szó, amikor egy egész nemet elítélünk, függetlenül attól, hogy például a házi vagy a vándorpatkányok közé tartozik. Arról nem is szólva, hogy a korrekt beszéd az lenne, ha minden egyes patkányról külön formálnánk véleményt. Ez utóbbi kétségtelenül időigényes vállalkozásnak tűnik az egérfélék szaporodási mutatói alapján. De megérné, mert akkor egyértelműen meg tudnánk különböztetni Remyt, az ínyenc patkányt bátyjától, Emile-től, akinek viszont teljesen mindegy, mivel tömi a hasát. E két figura a L ecsó című amerikai animációs film szereplője, s az az alkotói csapat formálta meg őket, amelynek nevéhez az Oscar-díjas mű, A hihetetlen család is kapcsolódik.
Nagy veszteség érte Párizst, a kulináris élvezetek fővárosát. Váratlanul elhunyt Auguste Gusteau, a nevét viselő ötcsillagos étterem tulajdonosa és főszakácsa. A haláleset közvetlen előzménye pedig az volt, hogy a legendásan rosszindulatú ételkritikus, Anton Ego megvont egy csillagot az étteremtől. A szégyent nem élte túl a séf. Az élet, a sütés-főzés nem állhat meg a Gusteau s-ban, bár az új vezető szakács, a kissé ferde szeműnek tűnő Skinner új irányt akar szabni a kínálatnak, s a keleti ízeket próbálja előtérbe tolni. Ekkor tűnik fel a színen Alfredo Linguini, aki a néhai séf egykori szerelmének a fia. A főzéshez semmit sem értő fiatalembert próbaidőre fölveszik kuktának. A történet másik szála az alvilágban, Párizs csatornarendszerében kezdődik. A népes patkányfamíliából kiváló szaglásával és ízlelőbimbóival kilóg Remy. Míg a többiek mindent megrágnak, ami eléjük kerül, addig ő válogat, ízeket párosít. Hiába oktatja Remyt az apja, kérleli az anyja, az ifjú patkány a csatornalétnél többre vágyik. És hol tudná kivételes képességeit leginkább hasznosítani? A Gusteaus s-ban. Alfredo és Remy találkozása és konyhai ténykedése visszahozza az étteremnek az elvesztett ötödik csillagot.
A L ecsó című komputeres alkotás családi mozi, s ennek megfelelően próbál egyensúlyozni a nézői igények között. A gyermekeknek készültek az állatfigurák, pontosabban a különféle módon megtervezett patkányok, a felnőtteknek pedig az éttermi intrikák. De azt is mondhatnánk, hogy a tévécsatornák két népszerű műfaját, a rajzfilmeket és a gasztronómiai adásokat gyúrták egybe az alkotók. Az előbbi annyiban tér el az édeskésnek mondott Walt Disney-i hagyománytól, hogy az emberszereplők elnagyoltabbak, némileg groteszkebbül hatnak. De ez sem számít már újdonságnak. És vélhetően a gyermekeknek szól az a szép gondolat is, hogy mindent elérhetsz, amit akarsz. A felnőtt nézők már némi fenntartással fogadják ezt az üzenetet, különösen azok, akik már reprodukálni szerették volna saját konyhájukban valamelyik mesterszakács vagy médiasztár öt perc alatt elkészíthető tévérecepjét. A történet mélyén valójában kétféle gasztronómiai törekvés összecsapását figyelhetjük meg. Az egyik a tömegkonyha, a gyorséttermek világa, mely szerint minden ehető. Ezt jelképezi a patkányok mohó étvágya és az új séf elképzelése. Ezzel áll szemben a kifinomult ízlésvilágú, a mindenből keveset, de azt a legmagasabb szakmai tudással elkészítve típusú gasztronómia. Ennek egyetlen hátránya, hogy csak az éles szeműeknek ajánlható, mert különben a nagy tányér közepén levő aprócska valamit nem biztos, hogy észrevesszük. A L ecsó központi kérdése azonban mindvégig ott motoszkál a néző tudatában: ön szeretne abban az étteremben vacsorázni, ahol patkányok is vannak?
