- hangzik el a Délibáb főhősének szájából a film közepe táján. Magas labda. – jut önkéntelenül eszembe, és azonnal elfog a lelkiismeret-furdalás. Hajdu a Macerás ügyek óta megingathatatlanul a kedvenc rendezőm. Az Off Hollywoodon kívül mindegyik nagyjátékfilmjét rengetegszer láttam, és így vagy úgy az összesért rajongok. A Bibliothèque Pascalnál, tudtam, hogy Hajdu révbe ért, sikerült neki univerzális szintre emelni saját magánmitológiáját, és megcsinálni azt a filmet, amiben stílus, forma és tartalom mágikus erejű szövetségre lép. Viszont a Délibáb hosszadalmas létrejötte körüli ellentmondásos hírek, a kiábrándult rendező gondterhelt nyilatkozatai, a film visszavont fesztiválszereplése baljóslatú ómenként kísérték a közeledő bemutatót.
Bár a sajtóvetítés csupán egy nappal előzi meg a film hivatalos bemutatóját, én szabadságot veszek ki, hosszú ideje várok erre a napra, nem akarok sietni, elkésni, mással foglalkozni. Igyekszem nem idegeskedni azon, hogy mialatt én elhelyezkedem a mozi bársonyfoteljében, a szerelő, aki épp életmentő műtétet hajt végre a 12 órával korábban földre ejtett laptopomon, hívogat és olyan sms-eket ír, hogy sürgősen kéne neki a gépem töltője. Miután elsötétül a terem, még három percig bírom, hogy a mellettem ülő nő nyomkodja a telefonját, aztán erőltetett nyugalommal megkérem, hogy tegye el.
Amikor megjelenik a klasszikus westernek főcímét idéző Délibáb-felirat, már hipnotikus állapotban meredek a vászonra.
Akárcsak a cím, a film nyitánya is azt sugallja, hogy Hajdu ismét különös tájakra, a valóság és fikció között húzódó bizonytalan határterületre kalauzol minket. Keskeny nyomtávú vonaton, száz éves masiniszta kíséri hősünket a pusztába vezető mesebeli nádason keresztül. Ahogy a kis vasút kanyarog a sűrű sásrengetegben, elfog a jóleső, ismerős érzés, amikor elbizonytalanodom abban, hogy álomkép-e, amit látok vagy csupán a nagyvárosi létformához szokott szememnek szürreális a lápvilág. De sajnos hamar véget ér a mágikus utazás, és a bundabotrány elől menekülő focista főhős előbb korrupt rendőrök, majd modern kori rabszolgatartók kezére kerül egy pusztai tanyán, ahonnan nincs szökési lehetőség.
Az első perctől érezhető, hogy Isaach De Bankolé figurája, a legtöbb Hajdu-karakter cizellált kidolgozottságával ellentétben, a messziről jött, hallgatag idegen bántóan egyszerű archetípusát testesíti meg. Hiányoznak a korábbi vívódó hősök: a rebellis Csató Imi, az egzisztenciális válsággal küzdő Játékos Demeter, a múltbeli démonokkal viaskodó Dongó Miklós vagy a sodródó és kiszolgáltatott Mona. Mindegyikük Hajdu-alakú árnyékot vetett. Hiába keresem ezt a figurát a Délibáb fekete focistájában, vagy a rabszolgává tett egykori gazdasszonyban. Hol van a paranoid helyi kiskirály kétdimenziós zsarnokkaraktere a Bibliothèque Pascal atyáskodó jétékmesterének ellentmondásos alakjához képest? Egyedül az eseményeket csendben szemlélő púpos kisfiú utolsó gesztusáról jut eszembe Hajdu, aki szereti a feje tetejére állítani a dolgokat.
De a rendezőtől megszokott és elvárt sajátos látásmód helyett a Délibáb erőltetett szimbolikával dolgozik.
Infantilis, rajzolt jelképek tagolják az elbeszélést fejezetekre, teljesen feleslegesen – talán attól tartottak, hogy valakinek elkerüli a figyelmét a fekete és fehér kéz egyesülésének szimbolikája? A történet a western toposzokra építkezve parabolikus jelentésért erőlködik. De a sematikus figurák és a kiszámítható cselekmény sem elmélyülni, sem absztrahálódni nem tud. Egy-egy jelenet ugyan képes visszaidézni a kezdeti álom-atmoszférát, például amikor a szökésben levő főhős a nádasban bolyongva hirtelen egy lomhán kérődző ökör társaságában találja magát, de ezeket az emelkedett pillanatokat magukkal rántják a sárba a délibáb-allegóriát sulykoló didaktikus részek (elég, ha Francis otromba foci-hallucinációjára gondolunk).
A Délibáb szemfényvesztéséből kivételesen nem volt kiábrándító visszatérni a multiplexek steril világába. Az érzéki csalódást nehezen fogom elfelejteni.
