Létezik egy mondás, miszerint a nők két ügyért mindenre hajlandóak: hogy gyermekük legyen, és hogy ne. Primer szemszögből a román Cristian Mungiu filmje egy abortuszról szól. Valójában több (nyilván).
Egyfelől az előző éra látlelete, az ezerkilencszáznyolcvanas években pangó, de pangásában nagyon is léleknyomorító kommunizmus tükörképe, de úgy és másfelől, hogy nem politizál, hanem egyéni sorsok ábrázolásával szól az abnormalitásról. A 4 hónap, 3 hét, 2 nap a Mesék az aranykorból című trilógiának az első darabja, ami a romániai diktatúrát akarja szubjektív módon, városi legendák segítségével feldolgozni. Hajrá, tesszük hozzá örömmel és nagy kíváncsisággal, és őszintén sajnáljuk, hogy a közelmúlttal való el- (vagy le-) számolás Magyarországon nem erősségünk (oké, a Moszkva tér című Török Ferenc-röpdolgozatot kivéve).
Az újságíróból lett filmes, Mungiu történetében a megesett kollégiumi barátnőjén, Gabitán (Laura Vasiliu) szeretne segíteni Otilia (Anamaria Marinca). A baba vállalhatatlan, szeretőtől van, és persze annak az előmenetele, karrierje nem teszi lehetővé, hogy. De erről csak néhány kósza megjegyzésből értesülünk. Csakhogy a művi megszakítás akkortájt nem olyan egyszerű - az egykorú szenvedőknek, gondolom, sokat és ijesztően meghurcolót jelent az abortusz-bizottság kifejezés -, Romániában a törvény tiltja, a nép érintettjei (akik nem voltak kevesen) illegális angyalcsinálókhoz voltak kénytelenek fordulni. Ami bizony sok pénzbe került. (Tudják, ez az időszak az, amikor csak utcán ácsorgó kupecektől lehetett hozzájutni külföldi cigarettához, valutához, miegyébhez, az élhető élet drága kellékeihez.)
Otiliának és Gabitának is rámegy mindene, hogy egy kopott szállodai szobában megtörténjen a "dolog", az anyagiakon túl a fő mártírium azonban Otilia feláldozott tisztessége. Motivációja érthető (és ennek a filmben hangot is ad): mi lenne, ha mindez énvelem történne?
A tavalyi cannes-i Aranypálmás és Európai Filmakadémia-díjas film - ami versenyez az idei legjobb külföldi film Golden Globe-, illetve Oscar-díjáért, szerintünk: eséllyel - viszonylag kevés beszéddel, nulla kísérőzenével, annál több ("korhű") zajjal és zörejjel, szikáron és pőrén tárja elénk Otilia történetét, az őt körülvevő érzéketlen, könyörtelen és ijesztő világot. Az objektivitást segíti elő, hogy tulajdonképpen nem a szenvedő alany, a vetélésre váró lány a főhős, hanem annak - elvileg - kívül álló barátnője. Persze úgy áll kívül, hogy erős benne a részvét és annak az átérzése, hogy ő is kerülhet bármikor hasonló bajba. Annamaria Marinca - aki hasonlatos Kocsis Ágnes Friss levegője áporodott szagú, fojtó világában vegetáló, Nyakó Júlia által megformált hősnőjéhez - játéka annyira hiteles, hogy szinte fáj. A valóság megrázó - ahogyan ez a film is.
