Karlovy Vary fődíjasa idén egy magyar alkotás lett, olyan volumenű, amilyen régóta nem készült, készülhetett itthon. Senkinek nincs oka szégyenkezni, annak se, akinek esetleg nem tetszik.
Valahol Európában
Szász János terve nem volt hétköznapi: Kristóf Ágota regényének adaptálásában nem az volt a was-ist-das, hogy eljátszassa színészeivel az elmesélt történetet, mert ez nyilván csak ujjgyakorlat lett volna számára. A nagyobb feladatnak a főszereplő ikerpár lelki transzormációjának megjelenítése volt. Gondolhatnánk, hogy az irodalmat űzők számára változatosabb, használhatóbb eszközök állnak rendelkezésre az ilyen belső gondolatok megfogalmazására. Én ezzel nem értek feltétlenül egyet, hiszen a filmnek ugyanúgy vannak olyan lehetőségei, amelyekkel a világ legjobb írói sem rendelkezhetnek. Kétségtelen, hogy egyrészt az irodalomnak több ideje volt kifejleszteni magának az ilyen összetettebb megoldásokat, másrészt ha egyszer az alapanyag eleve szavakból, mondatokból született, akkor minden egyéb formára való adaptálással az csak kevesebb bír lenni. Mert mi is az, amit itt lefordítani képnyelvre iszonyatosan kemény meló? Hogy a háborúban az anya ikreit vidékre menekíti, évek óta nem látott és gyűlölt nagyanyjukhoz, az egy szimpla esemény. Hogy ott az isten háta mögött a fiúk megismerik az élet rútabb arcát, az is gond nélkül elmesélhető. Na de azzal mit tud kezdeni a filmes, ha ábrázolnia kell két alig kamasz fiú rémisztő és tudatos döntését, miszerint ők megkeményítik a lelküket? Amikor nap mint nap gyakorolják azt a lelki öncsonkítást, amelynek célja, hogy minden érzelem (=gyengeség), amely fájdalmat okoz számukra (a szüleik távolléte, a megaláztatások), eltűnjön a szívükből. Mert felismerik, hogy csak így lehet túlélni ezt a sarkaiból kifordított világot, a háborút.
[img id=507355 instance=1 align=left img]Jó film, csak rossz nézni
Ez volt tehát a misszió és még csak azt sem mondom, hogy nem sikerült. Azt mondom, hogy inkább utólag fogalmazódott meg bennem mindez, mint hogy a film megtekintése közben vágjon mellbe az élmény. Ráadásul a film az egyszerű narráció lehetőségével is él, az egyik fiú a maga sutaságában olvassa fel a naplóba lejegyzett szöveget, ami viszont alibi megoldás. Plusz baromi idegesítő. Értem én, ha más szerint meg az elidegenítés eszköze, de ezt mondani ugyanolyan alibi. Ezzel együtt A nagy füzet tényleg nagy volumenű vállalkozás, amely szép részeredményeket könyvelhet el. Túl azon, hogy végre megint van komolyan vehető magyar film, Molnár Piroska brillírozik, a történet (igen, végül mégiscsak maga a történet) pedig még így a regényszöveghez képest is letaglózó.
Az élet szép
Másrészről én álmomban nem gondoltam volna, hogy amilyen dirrel-dúrral balhézott itt a szakma egy része, hogy na most aztán, Andy Vajna az egyszemélyes döntnök, nem lesz többé mélyművészet, csak ócska vígjátékok fingós poénokkal – az első film, ami kijön, a világon semmilyen irányváltást nem mutat. Mélynyomor, zsidózás, Tóth Orsi megerőszakolva. Ha karikatúrát akarnánk festeni a magyar artfilmekről, ezek jutnának eszembe elsőként. A nagy füzet nem jobb vagy rosszabb ahhoz képest, amik korábban készültek, és bizonyosan nem vidámabb, hanem ugyanaz a magyaros saját magunk tökönszúrása tompa bottal, hogy tovább tartson. És aki azzal kontrázik, hogy ez van, meg a Sas kabaré, az hazudik.
Kinek ajánljuk?
- Akik olvasták Kristóf Ágota regényét.
- Akik naprakészek akarnak lenni a magyar filmmel kapcsolatban (mondjuk nem kell kapkodniuk).
- Akik körbeturnézták a sajtót meg a fesztiválokat, hogy itt a magyar film sírját ásták meg.
Kinek nem?
- Akik sajnos kurzusoktól függetlenül elfordultak már a magyar filmtől.
- Akik valahol mégiscsak azért mennek moziba, hogy ott jól érezzék magukat.
- Akik Sas kabarét néznek.
6/10
