[img id=443540 instance=1 align=left img]Nemcsak könyveket ír, de újságíróként is dolgozik, és hazája egyik elismert irodalmi kritikusa. Hogyan éli meg, amikor saját könyveit kritizálják?

Már nem vagyok aktív irodalmi kritikus. Norvégia egy kis ország, és furcsa lenne, ha a kollégáimat kritizálnám, miközben én is könyveket írok. 

Sosem olvasom el a kritikákat, még akkor sem, ha valaki azt mondja, hogy el kellene. Így legalább nem is kell foglalkoznom velük.

A férje, Niels Fredrik Dahl szintén író. Ő a legnagyobb kritikusa?

Nem, mert nem ő az első olvasóm. Mindent a szerkesztőmnek mutatok meg először. A férjem nagyon jó olvasó, de az övé egy másfajta kritika, mert látjuk egymás alkotófolyamatát. A szerkesztőnk is ugyanaz, ugyanannál a kiadónál. De ha a férjem lenne a szerkesztőm, az biztos egy borzasztó helyzet lenne. (nevet)

Származott valaha hátránya abból, hogy ismert emberek a szülei? (anyja Liv Ullmann, színésznő, apja Ingmar Bergman filmrendező – a szerk.)

Nem igazán. Tudom, hogy híresek, de én nem így gondolok rájuk. Nagyszerű történetmesélők, és rengeteget adtak nekem. Apám a mentorom volt. Anyámmal nagyon különbözünk, ő vad és fiatalos, egyszer talán beleírom egy regénybe. (nevet) Az olvasók, vagy az újságírók túl sok kérdést tesznek fel róluk, és ez elég unalmas. 

[img id=443542 instance=1 align=right img]Például azt, hogy az Áldott gyermek Isakjába láthatjuk-e az apámat. Hiszen Isak egy szigeten lakik, és az apád is egy szigeten lakik, mondják. 

De egy író nem így dolgozik. A könyveimben talán túl sokat használok magamból, és családomból, de egy csomó más dolgot is használok. 

Apám filmjei nagy hatással voltak rám, csak úgy, mint mondjuk Philip Roth, pedig vele sosem találkoztam, vagy Woody Allen, vagy a Szemem fényénél például a Drót című tévésorozat.

Le tudná írni azt a pillanatot, amikor eldöntötte, hogy író lesz?

Nem volt olyan pillanat. Mindig is olvasó voltam, később irodalmat tanultam Amerikában, és amikor visszamentem Norvégiába, irodalomkritikusként kezdtem dolgozni egy lapnál. Tehát ekkorra már író voltam. Arra emlékszem, amikor eldöntöttem, hogy megírom az első könyvemet. Volt egy ötletem, és megkérdeztem a főnökömet az újságnál, hogy elenged-e négy hónapra. Elengedett.

A könyvei olyan emberekről szólnak, akik szeretnének megbékélni a múltjukkal, de nem képesek rá. Ön képes rá?

Ez egy nagyon érdekes összegzése a műveimnek, a megbékélés fontos téma. Hogy képes vagyok-e rá a saját életemben? Részben talán igen.

A halál, a gyász toposza minden regényében előjön. A Szemem fényében két haláleset is történik. Miért olyan fontos ez a téma önnek?

(hosszan gondolkodik) A könyveim ugyanakkor tele vannak szerelemmel. A szerelem sebezhetővé teszi a karaktereket, és az is, hogy nincs senki, aki azt mondhatná, hogy te teljes biztonságban vagy.

[img id=443545 instance=1 align=left img]Bóknak veszi, ha valaki kényelmetlennek, vagy kellemetlennek írja le a könyveit?

(nevet) Nem hiszem, hogy a jó irodalom szabálya az, hogy kellemes vagy megnyugtató legyen. A jó irodalom mindig kritikus, határokat feszeget, kilép a komfortzónából. 

Azoknak, akik a kanapéra kucorodva akarják magukat kényelembe helyezni egy könyvvel, fel kell tenni a kérdést: komfortosan akarod érezni magad, vagy jó könyvet akarsz olvasni?

A könyveiről Joyce Carol Oates munkái jutottak eszembe. Ő is úgy sokkol, hogy közben egyáltalán nem akar sokkolni. Csak leírja a tényeket, és különböző szereplők szemszögeit vizsgálja anélkül, hogy ítélkezne.

Ő az egyik olyan író, akihez abszolút kapcsolódni tudok. Néhány írót újraolvasol, és egyre nagyobb részeddé válik, másokat egy idő után elutasítasz. Pont mint a szerelmeket.  Néhányan egész életedben veled maradnak, sokkal fontosabbá, vagy kevésbé fontossá válnak.  Joyce Carol Oates az, aki egyre fontosabbá válik számomra.

Tudom, hogy nehéz kérdés, de melyik a kedvenc Oates-könyve?

Ez tényleg egy nagyon nehéz kérdés. A Blonde-ot (Marilyn Monroe titkos éltének fiktív története - szerk.) mondanám, de az talán egy kicsit unalmas. Írt egy könyvet, ami óriási hatással volt rám. Elég régen olvastam, próbálok visszaemlékezni a címére. Egy rövid könyv volt. A férfi mindig ébren volt éjszakánként, volt egy szobrász, meg fiatalok, akik házakat gyújtottak fel.

Az Állatok.

Igen! Különös atmoszférája van annak a könyvnek, nagyon sötét és élő. Miközben olvastam, arra gondoltam, hogy olyan könyvet kell írnom, mint ez.

Mennyire tartja norvég regénynek a Szemem fényét? Vagy sokkal inkább univerzális?

Eddig csak északon, Svédországban, Dániában és Norvégiában voltam a könyvvel. Magyarország az első nem skandináv ország, ahol bemutattam. Amikor ide jöttem, Skandinávián kívülre, rengeteg kérdést kaptam Norvégiáról, és arról, hogy ez a regény, hogyan illeszkedik a norvég, vagy a skandináv irodalomba. Nem gondolok magara úgy, mint aki nagyon specifikusan norvégul ír. 

Mivel az Államokban nőttem fel, otthon a legtöbb kritikus azt mondja, hogy nagyon ’norvégtalanul’ írok. Főleg az utolsó könyvemre, a Szemem fényére mondják, hogy amerikai hatásokból építkezik. Az irodalmi neveltetésem nagy része anglo-amerikai. Ezt olvastam, ezt tanultam. 

Persze kell lennie bennük egyfajta norvég temperamentumnak is, mert Amerikában és az Egyesült Királyságban egyáltalán nem gondolják, hogy amerikai. Egy nemzetet vagy egy vérmérsékletet egy könyvben bekategorizálni elég bonyolult. Nem biztos, hogy tudom, hogyan csináljam.

[img id=443546 instance=1 align=right img]Tudna más nyelven írni?

Néha úgy gondolom, hogy meg kellene próbálnom angolul. Mondhatom, hogy majdnem kétnyelvű vagyok, de a norvég oldalam, és a norvég nyelv az erősebb. Azzal tudom megszegni a szabályokat. A diákjaim, akiknek írást tanítok, szintén szabályokat akarnak szegni, de mielőtt megszeged a szabályokat, meg kell ismerned őket.

Általában a karaktereket alkotja meg először, és utána következhet a komponálás? Milyen karakterek élnek most a fejében?

A karakterek és a kompozíció egyszerre jönnek, de talán a hangvétel az, ami még a karaktereknél is előbb van meg. Most a következő könyvemben élek, és azt próbálom kitalálni, hogyan írjak egy nagyon fiktív önéletrajzot. A karaktereim nagyon közel vannak az otthonomhoz és a családomhoz.

A könyvbemutatón azt mondta, a regényt sokkal kifejezőbbnek tartja, mint a filmet, mert egy könyvbe minden művészi formát  bele lehet sűríteni. Filmes családból származik, sosem gondolt még a forgatókönyvírásra?

Gondoltam, de nem hiszem, hogy valaha sor kerül rá. Sokkal izgalmasabb regényt írni, mert abból még lehet forgatókönyv. Filmet írni sokemberes feladat, nagyon sok célnak kell megfelelni. Amikor regényt írok, mindent én dönthetek el. Belerakhatom a filmet a könyvbe, és senki sem mondja meg, hogyan csináljam.

Az előző hétvégén egy irodalmi fesztivál zajlott Budapesten, amelynek a fő témája a haza volt. A fesztiválon felmerült a kérdés: mi az irodalom feladata? Néhány író szerint az, hogy szavakat adjunk azok szájába, akik nem képesek beszélni, míg mások úgy vélték, hogy a regény már azzal eléri a célját, ha jól van megírva. Mi az ön irodalmának feladata?

Beszélni azok helyett, akik nem képesek rá, ez rendkívül nemes, különösen, ha a politika van napirenden. Egy regény úgyis lehet politikus, hogy nem mondja ki magáról, hogy az. Az írás azok nevében, akik nem képesek rá annyi, mint a sebezhetőségről írni. Azokról a dolgokról, amikről nem beszélünk. De egy regénynek többnek kell lennie, mint jól megírtnak. 

Szavahihetőnek kell lennie, és ez alatt nem azt értem, hogy meg is kell történnie a való életben. Lydia Davis, az amerikai novellista mondta egyszer, hogy "a legtöbb, amit elvárhatunk egy írótól az, hogy formába öntse a tapasztalatokat."

(Fotók a szerzőről: Valuska Gábor)