Aki a Disney-stúdiók környékén Dickens "hagyományos értékeit" keresi, teljesen nem tévesztette el ugyan a házszámot, de jobban tette volna, ha a BBC-nél kopogtat. Ám a kázus brutális egyszerűsítése lenne, ha elintéznénk az egészet annyival, hogy tessék lelapátolni róla a cukrot, ott lesz az valahol alul. Új-Hollywood második generációjának tán legjobbika, Zemeckis ugyanis módfelett konzekvens munkát végzett. Hogy mindez inkább John Leech (az első kiadás illusztrátora) irányában látszik érvényesülni, mint Dickens felé, nyilvánvalóan az anyag (a film, pláne a rajzfilm) természetéből és a 3D adta lehetőségekből fakad - de szavamra, édes mindegy. Jelen esetben Leech=Dickens; mint ahogy szinte az összes korábbi moziverzió vagy egyéb illusztrációs törekvés is, legyen az akár a legigényesebb (mondjuk: Arthur Rackman), sem kiszakadni kívánt Leech világából, csak legfeljebb tágítani az univerzumot - gyönyörűzni rajta még egy kicsit. (Olyan az egész, mint Josef Lada és a Svejk, szétválaszthatatlan.)
Ugyanakkor Zemeckis nem csupán a Dickens-adaptációkhoz hűséges ezen - a korszerű technika dicsőségét zengő - kiáltványban, de disneys önmagához is. Emlékeznek önök arra, amikor megfordult a szél? Egy kovácsoltvas szélkakas mutatta meg London háztetői fölött a Disney 1964-es (a korszerű technika dicsőségét zengő) Mary Poppins című (ugyancsak a repülés mámorító voltát középpontjába állító) filmjében. Nos, piszkosul nem véletlen, hogy Zemeckis is úgy kezdi, hogy megmutatja nekünk ezt a szélkakast (s mert hollywoodi dolgozóról van szó, aki mindent kétszer mond, kétszer-háromszor is elmond: rögtön megmutatja a Szent Pál-székesegyházat, s azonmód néhány kéményseprőt is - "Over the rooftops, step in time"). A közben eltelt majd fél évszázad alatt a technika óriásit, a hozzáállás szemernyit sem változott: Stevenson és Zemeckis Robertek ugyanazt a követ fújják, előbbi épp úgy viszonyul P. L. Travershez (író) és Mary Shepardhoz (illusztrátor), mint utóbbi az övéihez. Julie Andrews bár kevésbé sikerült kócosra, mint "eredetije", Jim Carrey meg kicsit jobban, de legalább nem énekel, bár ez nem sokat számít (hiszen énekelhetne, majd' pont a Karácsonyi énekből ne csináltak volna musicalt!) - Carreyt még összehasonlíthatnánk George C. Scott-tal is vagy a közelmúltból Patrick Stewarttal akár, akkor is csak a technika különbözne; Zemeckis legkevésbé sem akarta elhagyni a közös bolygót. Mert bármennyire is dombornyomású illusztráció lett végül műve, csak a befogadói lustaság kérheti számon rajta az "eredeti szellemet".
Magyarul, jön ez a Karácsonyi ének, jó napot kívánok, ez és ez vagyok, tudok valamit, amit a rokonaim még nem tudtak: megmutatom, mit tud a 3D, milyen az, amikor a színpad kellős közepére állítjuk fel a zsöllyét, megmutatom a röpülés mámorát. S már száll is... Röpül London fölött. És csal, akinek nem emelkedik vele együtt a gyomra.
Így avval, hogy Dickenst továbbra is olvasni kell, nem mondunk semmit.
