Ez a mára már kissé megöregedett részeges karatemester nem egykönnyen adja fel. Elnyűhetetlen, elpusztíthatatlan, és iszonyúan termelékeny; az idén már második Jackie Chan filmet mutatják be a hazai mozik.
A mostani, Londoni csapásban a XIX. század végére, a viktoriánus Londonba repíti a bohókás kung-fu sztár rajongóit. Előzményként annyit, hogy Jackie filmbéli apja a kínai császár fő-fő pecsétőre élete árán, sikertelenül próbálja megvédeni a hatalmas gyémánttal ékesített uralkodói stemplit az akkor éppen felkelő boxerekkel szövetkező, gonosz Rathbone lordtól. Eközben Jackie (Chon Wang, azaz John Wayne) kínai disszidens fejvadászként megfosztotta Amerika nyugati részét a "vad" jelzőtől, tevékenységét bűnözőkkel tömött börtönök jelzik. Kínában maradt húgától, Lintől (Fann Wong) -aki szemtanúja volt a gyilkosságnak- ekkor kapja meg apja halálhírét, egy percig sem késlekedik, bosszúszomjtól vezérelve Rathbone lord (Aidan Gillen) nyomába ered. De a Londonba vezető úthoz meg kell szereznie pénzét, amelyet, úgy tudni, New Yorkban fektette be barátja, Roy (Owen Wilson). A kétbalkezes szőke amorózó azonban szinte az utolsó kanyiig elkártyázta Chan pénzét, így utolsó fillérjeiken, méltatlan körülmények közepette kénytelenek hőseink Londonba hajózni. Mikor megérkeznek, egy utcagyerek ellopja Roy atyai örökségét, egy aranyórát, ezt üldözve kezdetét veszi a már várt, és amúgy Jackie Chan filmekben szokásos kalamajka.
Anélkül, hogy túlrészletezném, Chan az alábbi tárgyak segítségével veri rakásba az éppen adódó nagyszámú ellenséget (rendőröket, vagányokat, testőröket stb.): szállodai forgóajtó, ruhafogas, bőröndszállító kiskocsi, vásári kirakodóasztal, mindenfajta zöldség és gyümölcs, esernyő, Ming-dinasztia korából való porcelánvázák, kb. 16 darab, Madame Tussaud viaszfigurái, kardok, botok, és még sok egyéb, általában más célokra használt szerszám. Biztosan kihagytam a felsorolásból valamit, de legyen valami újdonság a nézőnek is. A film sztoriját se részletezném tovább, a gyakorlottak amúgy is tudják, hogy Jackie-től nem szabad shakespeare-i cselekménybonyolítást elvárni, nála nem ez az érdekes.
Ami érdekes az a verekedés, ami ugyan hősünk öregedésével filmjeiben egyre kevesebb, ám ami maradt, azt egyedülállóan virtuóznak minősíteném. Hajlamosak vagyunk a filmvásznon a verekedéseket brutalitásként felfogni, egyébként helyesen, de Jackie Chan esetében azért kissé más a helyzet. Itt a bunyó balett, geg-sorozat, egy gumitestű akrobata vicces kung-fu bemutatója. Szórakoztató és nem komolyan veendő, az ő mozijában sohasem folyik vér, azt legfeljebb a filmek végén, a falsul sikerült jelenetekben lehet látni, ugyanis köztudomású, Jackie Chan a forgatások alatt rendszeresen összetöri magát, egyrészt soha nem használ dublőrt maga helyett, másrészt az általa kitalált koreográfiákat nem tudná más úgy megcsinálni, mint sajátmaga.
Egyszóval, Jackie nem kíméli sem sajátmagát, de a nézőket sem. Humorát nevezhetjük primitívnek, olcsónak, vásárinak, esetleg bugyutának, vagy egyszerűen csak naivnak. De megvan ennek is a rajongótábora, van, aki ezt szereti. A kínaiak biztosan. Nekem Jackie Chan ugyanaz, mint régebben Bud Spencer, vagy Terence Hill volt, jó szándékú, szórakoztató vásári bohócok. Hatéves unokahúgom például imádja őket, aminek azért jobban örülök, mintha a Dragonballz-zal lenne ugyanígy, ha már másképpen nem megy.
Persze, elmélyült, lélekemelő szórakozásra ez a film nem alkalmas, hiszen mégiscsak egy szimpla mesefilm ez, de azért a figyelmesebb szemlélők találkozhatnak Jackie filmes példaképeivel, idézetek formájában, a már említett John Wayne-től Humor Haroldig, Errol Flynntől Lugosi Béláig terjedően, valamint találkozhatnak a gyermek Charlie Chaplinnel, és megismerhetik Sherlock Holmes színrelépésének "igaz és hiteles" történetét.
