Az év horrorszenzációjának kikiáltott film több sebből vérzik, mint Longlegs áldozatai, de a nyomasztásban nagyon profi.
Oz Perkins új horror-thrillerének sikerült az, ami általában csak a szupersztárokkal telepakolt franchise-filmeknek szokott: már hónapokkal a bemutató előtt bekerült a köztudatba. A legnagyobb szerepet ebben a forgalmazásért felelős Neon marketingrészlege játszotta, akik megalkották minden idők egyik leghatásosabb előzetesét. A rendező azt kérte tőlük, hogy ne mutassák meg a címszerepet játszó Nicolas Cage elmaszkírozott ábrázatát, ők pedig, kihasználva azt a horrorfilmes alapvetést, hogy ami rejtve marad, mindig félelmetesebb, előnyt kovácsoltak a hátrányból. Ugyanígy a választott műfaj és a korszak is hatékonyan ingerelte a célközönség nosztalgiareceptorait – egy 90-es években játszódó, A bárányok hallgatnak és a Hetedik hangulatát megidéző sorozatgyilkosos thriller ígérete már önmagában erős izgalmi állapotba hozhat rengeteg potenciális nézőt, Nic Cage rajongóiról nem is beszélve.
A professzionális hype-generálásnak megvannak ugyanakkor a kockázatai és mellékhatásai is. A hullámain remekül el lehet szörfölni a bemutatóig, az egekig tornázott elvárások miatt viszont a csalódás veszélye is nagyobb, pláne amikor az első kritikák már korszakos remekműként hivatkoznak a filmre. Az alkotók persze joggal várhatnák el, hogy filmjüket ne a körítés alapján, hanem önértékén ítéljék meg, de a Longlegs nyitánya már akkor is kialakít egy prekoncepciót a nézőben, ha az semmit nem érzékelt a gerillakampányból. Ismerősen borongós sorozatgyilkosos thrillert ígér ugyanis a történet felütése, azzal a csavarral, hogy a főszereplő Lee Harker nem átlagos FBI-ügynök. A fiatal nőnek olyan különleges hatodik érzéke van, amire a felettesei is felfigyelnek, és ráállítják egy több évtizedes gyilkosságsorozatra. A tettes minden esetben az apa, aki előbb a családjával, majd saját magával is végez, a gyilkosságokat azonban összeköti egy sátánista szimbólumokkal megírt levél, amelyet egy bizonyos Longlegs hagy a helyszínen. Harker nemcsak arra jön rá, hogy van összefüggés az áldozatok közt, de előkerül egy személyes szál is, ami az elkövetőhöz kötheti.
A látszat ellenére a Longlegs mégsem A bárányok hallgatnak, a Hetedik vagy a rendező által szintén referenciaként emlegetett X-akták köpönyegéből bújt elő. Nemcsak azért, mert flashbackeket és felkavaró álomjeleneteket illeszt a cselekménybe, hanem mert jóval kevésbé közönségbarát a tempója, és a nyomozás aprólékos bemutatása helyett is inkább a hangulatkeltésre és a főhősnő lelki traumáinak kibontására fókuszál. Előző filmjéhez, a Juliska és Jancsihoz hasonlóan
Perkins ezúttal is bebizonyítja, hogy ha valamihez, a nyomasztáshoz nagyon ért.
A Longlegs világának minden részlete taszító, kezdve a rideg, üres terektől az állandó félhomályon át a kényszeresen középre komponált képekig, ez a stílus azonban kellemetlenül egyhangúvá is teszi a filmet.
Perkins - újszerűnek azért nem mondható - vállalása, mi szerint házasítja a sorozatgyilkosos thriller műfaját az okkult horrorral, üdvözlendő, csak éppen feláldozza közben a zsáner alappilléreit a hatáskeltés oltárán. Meg sem próbálja hitelesen ábrázolni a nyomozati munkát – rosszabb verzió: megpróbálta, és így sikerült –, az információkat hol túl lassan, hol túl gyorsan adagolja (a fináléban egyenesen ránk zúdítja, feleslegesen), és közben gyermeteg logikai baklövésekkel aknásítja el a történetet. Működhet persze akkor is egy sorozatgyilkosos horrorthriller, ha zárójelbe teszi a hitelességet, a szakértők nyilván a Hetedikbe vagy a True Detective-be is bele tudnának kötni, csak amíg utóbbiak esetében élmény a központi karaktereket követni, a Longlegsről ez nem mondható el.
Maika Monroe valószínűleg azt az instrukciót kapta, hogy legyen minél szürkébb és leszedáltabb, és ezt a feladatot túl is teljesíti – hogy a figurája nincs rendesen kidolgozva, az aligha az ő hibája. Nicolas Cage abból a szempontból természetesen nem okoz csalódást, hogy ezúttal is elképesztő magánszámot mutat be – a rendező állítja, hogy a színész nem improvizált, már ami a dialógokat illeti –, az alakítását mégis
nehéz nem egy l’art pour l’art cirkuszi számként nézni.
Ezen hiányosságai miatt erős túlkapás a filmet a műfaj legnagyobbjai közé sorolni, bármeddig is repítse még a hype-vonat. Más kérdés, hogy elemezni ettől még kiválóan lehet, a sorozatgyilkosos sztori álcája alatt ugyanis a rendező – aki nem más, mint a Psycho Anthony Perkinsének fia – a saját szüleihez való viszonyát dolgozta fel, vagyis ha más szempontból nem is, személyes terápiás filmnek tökéletes a Longlegs.
