Üdítően vidám, kifejezetten nyári hangulatú vígjáték érkezett egyenesen a szomszédunkból, Horvátországból, balkáni helyett francia utánérzéssel. A turisták számára ismerős környezetben humoros, mégis komoly társadalmi kérdéseket feszegető történet bontakozik ki.
Láttál már papon óvszert? – akár egy jó XX. századi vicc is kezdődhetne ezzel a kérdéssel, és lényegében A pap gyermekeinek is ez a legnagyobb poénforrása. Don Fabijan (Krešimir Mikić) egy dalmát sziget falujába érkezik, hogy Jakov atya (Zdenko Botić) várható áthelyezése után átvegye a helyi gyülekezet vezetését. A csökkenő gyermekszületéseket látva Don Fabijan sajátos módszerhez folyamodik a közösség gyarapodásának beindítására: a helyi trafikossal és a gyógyszertárossal szövetkezve egyesével kilyukasztják a helységben kapható összes óvszert.
A remek alapszituációból egy kerek és humoros történetet bontakozik ki, amelynek mentén lassan megismerjük a falu legfontosabb figuráit, így egy sztereotíp társadalmi tablót is kínál film a nevetések mellé. A különböző karakterek tényleg viccesen eltúlzott jellemvonásai és a konkrétan lehatárolhatató, vissza-visszatérő szereplőgárda színházi utánérzést kelt, és ez nem véletlen, hiszen a forgatókönyvíró eredetileg színpadra írta a történetet. A hatást árnyalja a különösen a vígjáték első felében domináló, a pap szexuális fantáziáját manifesztáló betétek filmszerű képi világa. A fehér háttér előtt játszódó jelenetek fokozatos elmaradása is jelzi azt a folyamatot, ahogy egyre drámaibbá fordulnak az események és a mozi hangulata is.
Az abortuszra és a helyiek vallásos buzgóságának apadására adott válságkezelés természetszerűleg komoly irányba tereli A pap gyermekeit, és ezen a ponton kialakul egy jelentős ellentmondás a korábban komolytalanul felvázolt karakterek és a kérdés drámaisága között. Érdekes volt azt szemlélni, hová fajul, mit mond ki a mozi a megosztó témákról. Hiszen Fabijan atya a maga szűk közegében kis túlzással istent játszik, amennyiben a gyerekvállalás döntésének szülőktől történő elragadása tekinthető annak.
Ebbe nem meglepő módon beletörik a rendező, Vinko Brešan (Szemtanúk, Hogyan kezdődött el a háború) bicskája. Nem lehet ennyire árnyalatok nélkül vizsgálni a születésszabályozás kérdését, de én úgy érzem, nem is ez volt a készítők célja. A pap gyermekei egy frappáns, de nem reális ötleten alapszik – nevezetesen az egyház és a szex viszonyán –, abból viszont a humor szintjén kihozza maximumot. Eközben végig általánosít és sztereotipizál, ezzel pedig biztosan megsért néhány nézőt, mégis szerintem jó szándékú marad, hiszen elgondolkodtat a problémán.
Mindent összevetve sokkal inkább mediterránnak – és elsősorban franciának – találom a filmet, mint balkáninak. Tavaly a Templom a dombon más műfajban ugyan, de egyértelmű kapcsolódási pontjai ellenére sokkal negatívabb képet festett az egykor Jugoszláviaként létező térségről. A két alkotásra leszűkítve egészen egyértelmű Horvátország helye a kontinensen, és teljesen időszerű volt tavaly a dalmát ország csatlakozása az Európai Unióhoz.
