A pattogatott kukorica belemegy a fogakba, szomjasak leszünk tőle, de finom. Pláne a vajas. Gondolnánk, hogy ez a finom ropogtatnivalót már sok ezer évvel ezelőtt is majszolgatták az emberek?

A kukorica eleve háziasított, azaz vadon élő elődje még teljesen más növény volt. Eredetével kapcsolatban eleinte két elméletet állítottak fel a tudósok: az egyik, hogy a Mexikóban és Közép-Amerikában honos egynyári teozinte nevű pázsitfűféléből származik, míg mások szerint a pelyvás kukorica azóta kihalt vadon termő fajtájából jött létre. Később, az évelő teozinte felfedezésével azt tartották a legvalószínűbbnek, hogy a termesztett kukorica az évelő teozinte és a pelyvás kukorica hibridjeként jött létre.

A kukorica mintegy 9000 éve "született meg", de csak 2012-ben tárták fel a régészek a pattogatott kukorica első bizonyítékait Peruban: 6700 éves kukoricacsutkákat, rajtuk kipattogott kukoricaszemekkel. Persze ezek leginkább a szárított kukoricára hasonlítottak, amit száraz serpenyőben pirítottak meg, nem a mikróban fehér gömböccé szétrobbanó, mai popcornra (a popped corn szó szerint pattogatott kukoricát jelent). Más forrás szerint 1948-ban Új-Mexikóban már találtak "ősi pattogatott kukoricát", nagyjából 5600 éves csutkákat – ami biztos, hogy Dél-Amerikában nem csupán közkedvelt eledel volt, mert ruhákra is aggatták díszítésül, sőt, Mexikóban találtak olyan, Kr. u. 300-ból származó temetési urnákat, amelyek kukoricaistent ábrázoltak, fejdíszén pattogatottkukorica-szemekkel.

A kukorica, illetve pattogatott kukorica Dél-Amerikából lassacskán átkerült a kontinens északibb területeire is, és az amerikai őslakos indiánoktól az európai telepesek is átvették. Nem csak pattogatva ették, hanem tejjel és cukorral, akár a mai reggeli müzlit. Az 1800-as években olyan népszerű lett, hogy a popcornt már boltokban és közösségi eseményeken – vásárokban, cirkuszi mulatságokon – is árusították.

Noha a kukorica pattogtatásnak számos módszere volt, a popcorn forradalmát egy bizonyos Charles Cretors hozta el, aki 1885-ben feltalálta a hordozható pattogtatógépet – ezt hamarosan továbbfejlesztették, és a masinával már vajat és sót is keverhettek a kipattogó szemek közé. Az árusok ezekkel a kocsikkal ott parkolhattak le, ahol akartak, és nyilván ott volt a legcélszerűbb megállni, ahol nagyobb tömeg verődött össze – például a színházak, majd jó néhány év múlva a mozik előtt.  

1920 és 1930 között legalább húszezer mozi nyílt az Egyesült Államokban, és 1925-ben hetente huszonötmillióan jártak moziba. A korabeli moziépületek a színházakét utánozták: tágas, elegáns előcsarnokkal, pazar díszítéssel és vastag szőnyegekkel, épp ezért a tisztaság megtartása végett nem engedtek be semmiféle inni- és ennivalót. A hangosfilm megjelenésével mindez megváltozott: azok is élvezhették a mozielőadást, akik nem tudtak olvasni, viszont nagyon sok kisvárosi mozi képtelen volt finanszírozni a vetítéshez szükséges új berendezéseket, és először ők próbálták azzal becsábítani a nézőket, hogy ehettek, ihattak az előadás alatt.

1929 és 1933 között, a nagy gazdasági világválság során milliók veszítették el a munkájukat és a vagyonukat, akár mindenüket, de a pattogatott kukorica továbbra is olcsó maradt, így pusztán szükségből, de népszerűbb étel lett, mint valaha. Ezt a helyzetet használták ki a mozik, és kukoricapattogtató gépekkel szerelkeztek fel – 1929-ben egy mozijegy ára 35 cent volt, míg egy zacskó popcorné 5 cent; a következő évekre azonban jócskán csökkentették a jegyárakat, hogy megfizethetővé váljanak, sőt, odáig mentek, hogy a jegyár önmagában veszteséges volt a fenntartó számára, viszont így növelni tudta a látogatottságot, és a tömeggel, no meg az eladott kukoricával mégis jól járt. A kukoricatermesztők sem panaszkodtak, sokan meggazdagodtak abban az időszakban, csak mert ellátták a mozikat.

(Forrás: The Spruce Eats, Serious Eats, History.com, Wikipedia)