Magányos őszinteség - Tóth Krisztina: Pillanatragasztó

Azokon a ritka napokon, amikor kegyetlenül őszinték akarunk (?) lenni saját magunkkal és a világgal, azokon a napokon mesélünk talán olyan történeteket, amelyeket a Pillanatragasztó című kötetben olvashatunk. – Urbán Anikó Tóth Krisztina Pillanatragasztó című kötetéről.

Tóth Krisztina Pillanatragasztó című kötetének minden történetét szemlesütve kellene olvasnunk, szégyenkezve, sajnálkozva, sóhajtozva emberi gyarlóságunk felett, az elveszett emberségünk felett. Öt adagban kapunk útmutatást a körülöttünk lévő egyre megmagyarázhatatlanabb valósághoz. Szilánkokra tört életek felcsillanó jeleneteit tárja elénk a könyv, azokra a darabkákra irányítva a fényt, ahol az első repedések feltűntek, néha láthatjuk az összetört életeket is, máskor csak el tudjuk képzelni, mi lesz a folytatás.

Azokon a ritka napokon, amikor kegyetlenül őszinték akarunk (?) lenni saját magunkkal és a világgal, azokon a napokon mesélünk talán olyan történeteket, amelyeket a Pillanatragasztó című kötetben olvashatunk. Elbeszélések egy világról, ahol büszkének lenni már csak a zsidókat diófára akasztgató nagyapára lehet, ahol menyasszonyok égnek, ahol bárki bármelyik pillanatban kerülhet szarba, szó szerint. Fél lábbal toi-toi-ok mögött, a plázában, a volt-feleség kukái közt. A kérdés csak az, hogy érdekelnek-e ezek másokat?

Merthogy ugyebár a másik sosem reagál adekvát módon, nem érdekli, mi van velem, veled, vele, vagy akár ellenérdekelt is lehet. A novellák üzenete, hogy társadalmi transzgresszióink, a traumáink, amik miatt forgolódhatunk éjjel, pirulhatunk nappal, nem változnak már meg, „Ez most már mindig így lesz? (Ez most már mindig így lesz)”. Ezen nem segít az altató, a nyugtató, a szerelem és a vallomás sem. Képtelenség, hogy interakcióba lépjünk a másikkal ilyenkor, mindenki csak azt gondolja, amit gondolni akar.

Bevallhatjuk, mikor, melyik pillanatban hibáztunk és vezekelhetünk, de csak úgy, magunknak, ahogy a megbocsájtás is csak rajtunk múlhat, ám ezekben a történetekben, jellemzően, nem jutunk el idáig. A pillanat ragaszt, és az egyén úgy szabadul, mint a légypapírra ragadt rovarok, belehal. Nem azonnal, persze, csak úgy apránként, percről percre kicsit jobban, de mindig egyedül.

Az elbeszélések az utcák, a kocsmák vagy kávézós beszélgetések mindennapi stílusát idézik, ugyanolyan egyszerűen és pontosan szólalnak meg pökhendi újgazdagok, elveszett értelmiségi nők, tinédzserek vagy kiöregedőben lévő sztárok. A narrátorokat és szereplőket egyaránt természetesen beszéltető történeteket így aztán azonnal közel érezhetjük magunkhoz, a hétköznapjainkhoz, amikor anekdotákkal szórakoztatjuk egymást, csakhogy ezek a történetek természetüknél fogva nem fognak jól megnevettetni. Nem erre vannak kitalálva. Még akkor sem, ha egy-egy szituáció képe önmagában nagyon is megmosolyogtató: egy zuhanyrózsát hordó színésznő, egy dinnyék közé gurult fej, nagyothalló néni és egy jó szándékú nővérke.

Jóízűen nevetni nem tudunk rajtuk, de vajon sajnálni tudjuk-e az elhagyott szeretőket, hűtlen házastársakat, szülőket, akik csak magukkal vannak elfoglalva, vagy a jóléti államból idelátogató tiniket? Ennek a történetcsokornak talán legnagyobb kihívása, hogy megszeretesse és elfogadtassa magát az olvasóval, mert felismerteti velünk a legmélyebben gyökeredző intoleranciánkat, a társadalmi normák elleni lázadásra képtelenségünket (vagy esélytelenségünket?) és inherens magányunkat. Kicsit olyan érzésünk is támadhat, hogy nem egyének történeteit olvassuk, mivel a hétköznapi ember, nő, férfi, gyerek sztereotipikus képeit állítja elénk Tóth Krisztina a legtöbb történetben.

Az „everyman” köszön ránk a sorokból, és míg néhol cinkosan kacsint ki, máshol megrökönyödve és tanácstalanul pislog az előtte lezajló események láttán. A misztériumjátékokhoz hasonlóan stációkat járunk végig az öt részre bontott kötetben, a részeken belül pedig láncszerűen összekapcsolódó történeteket találunk. Minden novellából kiemelhető egy-egy apróság, ami az utána következőhöz köti, legyen az a Xanax, egy átlyukasztott test érzete vagy a hasmenés. Akár a moziban, pereg a film, peregnek az életek, kockáról kockára haladunk.

A könyv végig a mindennapokban marad, nem mindig a magyarországi hétköznapokban, hiszen egy-egy történet erejéig kiruccanunk ismeretlen tájakra, a közel-kelet balzsamos levegőjét sejtem a fátylas asszonyok és a fogatlan, kaján öregek körül. Szűkebb értelemben is kelet irányában történnek a fontos dolgok, még ha csak arról legyen szó, hogy egy brigádnyi munkás tart haza, Erdélybe, vagy egy észak-nyugati városból Pestre, a felismerések a térképen jobb szélére esnek. A legtöbb történet esetében közel maradunk Magyarországhoz, ahol a nagy történelmi traumák sejlenek fel, ’56, holokauszt, rendszerváltás. A szerző azonban hagyja ezeket a nagy történeteket a periférián lebegni, még akkor is, ha közvetlen kapcsolatot is feltárhatna, kibonthatná az összefüggéseket. Erről azonban gondoljon, ki mit akar; a Pillanatragasztó tétje az önnarratíva lehetősége. Az, amelyen keresztül kicsit mégis túlélhetjük a saját hétköznapjainkat.