Elkiabálnám, ha dallamos zenével vagy ütős track-listával próbálnék bárkit is a Zajháborítókra csábítani, még akkor is, ha az alkotók valóban halhatatlan (azaz örökkévaló) és sokszor hallhatatlan (azaz néma) impulzusokkal operálnak (és tényleg operálnak). A film így is nézhető, de az egyetlen eredeti ötlet (és főpoén) már az előzetesben lelövődik, így az érdeklődést csak a szerelmi szál tarthatja fönn, ami lehet, hogy kevés.
Ha képesek volnánk egy tárgyra főszerepet osztani; hangot adni a szájába és minden jelenetben rivaldafénybe állítani, akkor a Zajháborítók kis fekete metronómja nem csak amatőr filmcsillag, de boldog művész is lehetne. Közel ugyanannyi kameraállásban láthatjuk, mint a főszereplő Bengt Nilssont, csak ő a hangját is nonstop használja, ha akarjuk, ha nem.
Amadeus Warnebring (Nilsson alakításában) pont nem akarja. Gyűlöl mindent, ami zenével kapcsolatos. Allergiás rohamok gyötrik, ha fölcsendül egy dallam, épp ezért nagyon hálátlan feladatnak indul legújabb megbízása: egy "hang-terrorista brigádot" kell lekapcsolnia, akik birtokukba veszik a várost, hogy a városon játsszanak. A film eredeti címe (Sound of Noise) telitalálat. Legalább annyira kifejező, amennyire a vásznon látható groteszk megoldások.
Igazi nézőt-próbáló alkotással állunk szemben: a szemérmesek sírjanak, a bátrak kacagjanak, ha mernek, mert bizony vannak pillanatok, amikor egyiket sem lehet. Ez a bizonytalanság mintha kihatna a szereplőkre is: mintha néha ők sem tudnák, hogyan kellene cselekedni, és főleg hogyan kellene érezni. Bár kevés mostanában az olyan vászonra álmodott rendőr, akiben ne lenne rejtett érzelem,(mert a semlegesen racionális, ballonkabátos munkásember-ikon alighanem kiveszett a nyomozók köréből); ez a mufurc, énekes-karmester családból jött szigorú Warnebring nagyon ilyennek tűnik. Azt is nehezen ismeri föl, hogy szerelmes - szerelmes egy idegenbe.
Ahogy egyre jobban a hatalmába keríti a nyomozás és az értelmetlen hajsza, fölfedezi, hogy egyes tárgyak megnémultak: kiveszett belőlük a hang, az élet. Majd mikor az exhibicionista bandaakciók idővel nem csak egy kórház, bank vagy operaház mindennapjait, de a nyomozó családját is veszélybe sodorják, valóban elszabadul a pokol. Warnebring edzett és profi kopó, de minél inkább igyekszik a munkahelyi kontrollt tartani, annál biztosabb lesz benne, hogy a nő, akibe beleszeretett, nem is annyira idegen; és ekkor lépnie kell, méghozzá óriásit.
A Zajháborítók feszült love-story, semmi más; ami ütemre kongatja a tanulságot, hogy a szélsőségesen őrülteket is csak szeretni kell. És lehet, hogy igaza is van, mert nem lesznek tőle kevésbé őrültek, maximum hangosabbak egy kicsit.
8/10 pont
