A Von Trapp nem az a családnév, amivel észrevétlen maradhat az ember. „Mindenfelé felismernek minket, az első osztályra ültetnek a repülőn, de a milliók nem hozzánk vándoroltak” – mesélte egy portréfilmben mosolyogva Martina von Trapp, a legkisebb lány, akinek a családjáról A muzsika hangja című film szól.

A mozi ugyanis – a szokásos hollywoodi változtatásokkal -, de valós történeten alapul. Sőt, valójában maga A muzsika hangjainak főszereplője, Maria írt könyvet a saját és családja történetéről – melyből két német filmfeldolgozás és egy sikeres Broadway-darab is született, mielőtt rátalált Hollywood.

A család egyöntetű véleménye szerint a film a kapitány alakját torzította el leginkább. Georg von Trapp (1880-1947), akit a filmben a nemrég elhunyt Christopher Plummer alakított meglehetősen kis lelkesedéssel, az első világháborúban az osztrák-magyar monarchia haditengerészetének sikeres tengeralattjáró-kapitánya volt. Az első világháborúban 13 ellenséges hajót süllyesztett el, hősiességéért nem csak a Mária Terézia-rend Lovagkeresztjét, hanem nemességet is kapott. 1911-ben vette feleségül Agathe Gobertina Whiteheadet, aki hatalmas vagyont hozott a házhoz. A párnak a következő tíz évben hét gyermeke született, azonban Agatha 1922-ban skarlátban elhunyt. Von Trapp korvettkapitányt felesége halála mellett az is megviselte, hogy az I. világháború után tenger nélkül maradt Ausztriában gyakorlatilag elveszítette a karrierjét. A férfi Pulából Salzburgba költöztette a családot.
1926-ban egyik lánya, Mária Franciska megbetegedett, így Georg Maria Augusta Kutscherát, a közeli zárda egyik novíciáját fogadta fel tanítónak. A 22 éves lány jól kijött a gyerekekkel, és amikor a férfi alig egy esztendő múltán megkérte a kezét, akkor miattuk – illetve a zárda főnökasszonyának intésére, hogy ez Isten akarata – elfogadta a házassági ajánlatot. A párnak három közös gyereke is született.

Az 1965-ös filmben Julie Andrews alakításában megszeretett

Maria von Trapp még saját bevallása szerint sem volt ilyen angyali, sőt, úgy vélte, kifejezetten szelíd lett a róla festett portré.

Az 1905-ben született Maria Augusta Kutschera valóban apáca szeretett volna lenni, azonban harsány természete kevéssé illett a zárdához. A gyerekek visszaemlékezése szerint a mostohaanyjuk meglehetősen hirtelenharagú volt, hajlamos volt a kiabálásra, az ajtócsapkodásra, de néha a tárgyak is repültek. Ezzel szemben 25 évvel idősebb férje kiegyensúlyozott és halkszavú volt. Ő volt a család érzelmi támasza, aki a háttérből egyengette a dolgokat, miközben felesége, mint valami rakéta, haladt előre.

Hamarosan szükség volt Maria talpraesett, gyakorlatias természetére:

1935-ben a bank, amely Von Trappék pénzét is őrizte, csődbe ment, így elvesztették mindenüket.

Georg nemeshez méltatlannak találta, hogy kereső foglalkozást folytasson, Maria viszont megtalálta a módját, hogy biztosítsa a család megélhetését: kiadta a villa szobáit, majd kórust alakított a gyerekekből. Valójában már korábban is énekeltek – ellentétben a filmben ábrázolttal – de ekkor elkezdték képezni a hangjukat, és hangszeren játszani is tanultak. Főleg népdalokat, klasszikus darabokat és gregorián énekeket adtak elő, méghozzá népviseletben. A családi kórus sikeresnek bizonyult, azonban hozzájárult ahhoz is, hogy forró legyen a lábuk alatt a talaj. Georgnak a német haditengerészetnél kínáltak pozíciót, legidősebb, orvosnak tanuló fiának is állást ajánlottak, illetve meghívták a kórust Hitler egyik rendezvényére. Mivel mindhárom ajánlatot visszautasították, érezték, hogy jobb lesz távozniuk.

Amerikában szintén koncertezésből próbáltak megélni, de az előadásmódjuk és a repertoárjuk idejétmúltnak tűnt. 1947-ben meghalt a család érzelmi egyensúlyát biztosító Georg, és Maria egyedül maradt tíz gyerekkel és azzal a feladattal, hogy eltartsa valamennyiüket. Ráadásul a gyerekek is lázadoztak.

Maria erős kézzel irányította a családot, azonban a lassan húszas és harmincas éveikbe érkező gyerekek – érthető módon – független életet akartak élni saját családdal.

Maria azonban erről hallani sem akart. Amikor az első lány bejelentette, hogy férjhez megy, mostohaanyja egyszerűen megtiltotta neki, és bezárta a szobájába. A lány természetesen megszökött, és családot alapított. A kieső kórustagokat profi énekesekkel voltak kénytelenek pótolni, akik rontották a családi imidzs hitelességét. Végül 1956-ban feloszlott az együttes.

Újabb pénzteremtési kísérletként 1949-ben Maria papírra vetette a saját és a család történetét. A könyv olyan sikeres lett, hogy Németországban filmet is forgattak belőle. Maria 9000 dollárért adta el a megfilmesítéshez szükséges jogokat, s mint később kiderült, egyben minden, a könyvhöz kapcsolódó jogot is. Így hiába készült a családtörténetéből Broadway musical és a dollármilliókat hozó amerikai feldolgozás, a család ennek a sikernek az anyagi oldalából nem részesült. Mariát a könyvéből készült musical bemutatójára még meghívták, és egy jelképes, 1 százalékos részesedést is fizettek neki. Az 1965-ös film premierjére azonban hiába várta a meghívót. Amikor pedig rákérdezett, közölték vele, hogy sajnos már nincs hely a teremben.

A film farvizén azonban ismét megnőtt az érdeklődés a család iránt, Mariát tévéműsorokba hívták, interjúk készültek vele. Az asszony végül 1987-ben hunyt el.

Az 1965-ös feldolgozást a mai napig az egyik legboldogabb, legfelemelőbb filmként tartják számon, ami kicsit fura, ha figyelembe vesszük, hogy a történetben egy család menekül a nácik elől.
A boldogság valószínűleg a daloknak és a főszerepet alakító Julie Andrews napsugaras személyiségének köszönhető, ahogy kitárt karokkal, teli torokból énekel a zöld hegyoldalon (ennek a reprízét láthatjuk a Disney A szépség és a szörnyetegjében Belle-lel). Szükségük is volt a Julie Andrews-ból áradó napsütésre, a hegyekben ugyanis meglehetősen hideg volt, annak ellenére, hogy nyáron forgattak. A nap nagy részében a színésznő a sátrában vacogott egy takaró alatt, és várta, hogy elálljon az eső. Az átmeneti napos időszakokban tudtak csak forgatni, és az előadása mellett arra is koncentrálnia kellett, hogy el ne fújja a rotorszél, amelyet a dinamikos légifelvételeket készítő helikopter kavart.

Ugyanilyen légifelvételekkel zárult a film, amikor a hegygerincen a szabadulás felé menő családot láthatjuk. A valóságban azonban ezen az útvonalon pont a nácik karjaiba sétáltak volna, a Salzburg melletti hegyek mögött ugyanis Németország fekszik.

Hollywoodban nem ismerik a térképet?”

– kérdezte kuncogva az egyik Von Trapp leszármazott.

A család menekülése valójában sokkal kevésbé heroikus volt. Von Trappék egész egyszerűen elsétáltak a salzburgi villájuk mögötti vasútállomásig, ahol vonatra szálltak Olaszország felé, hivatalosan turnézni mentek - majd elfelejtettek hazamenni. A család Amerikába emigrált. Philadelphia klímája túl forrónak és párásnak bizonyult, így 1942-ben Vermontba költöztek, aminek az éghajlata közelebb állt az osztrákhoz. Eleinte mezőgazdálkodásból próbáltak megélni, azonban hamarosan rájöttek, hogy az Amerikában akkor divatba jövő síelés jövedelmezőbb, ráadásul nekik van is benne tapasztalatuk. Átalakították a házat szállodává, és a téli hónapokban maguk is tanították a síelőket, vagy túrákat vezettek a környékre.

Maria és Von Trapp kapitány legfiatalabb gyerekének, Johannesnek családja jelenleg is itt él, és hotelt üzemeltet. Még Maria egykori szobáját is ki lehet venni. Az élményt a film megtekintése, családi éneklés és a néhány éve alapított sörfőzde osztrák specialitásai teszik teljessé. Mellesleg a család osztrák otthonában is szálloda üzemel jelenleg, de a villát Von Trappék távozása után egy ideig maga Himmler is használta.

(Borbély Zsuzsa Von Trapékról szóló beszélgetését itt hallgathatják meg)