Az ismert Nietzsche-idézet, mely szerint "amikor szakadékba nézünk, a szakadék is visszanéz belénk", akár tökéletes hangulati összefoglalása is lehetne a 4 hónap, 3 hét, 2 nap című filmes látleletnek, amely 105 perc, plusz stáblista, majd hosszú órákig tartó döbbenet.
A helyszín Románia, 1987-et írunk. Otilia és Gabita barátnők és kollégiumi szobatársak. Gabita állapotos, de nem akarja megszülni a gyereket. Terhességéről Otilián kívül senki sem tud. Az abortuszt törvény tiltja, börtönnel büntetik. Gabita telefonon lefoglal egy szállodai szobát, ahol egy orvos, valamint Otilia segítségével titokban akarják elvégezni a terhességmegszakítást. Otilia, előkészítendő a terepet, elmegy a szállodába, ahol kiderül, a foglalás elkeveredett, és nincs szabad szoba. Ugyanez a helyzet a többi hotelben is, a városban tartott konferenciára érkezett delegációk miatt. Végül nagy nehezen, a sokadik szállodában sikerrel jár, de kálváriájuk valójában csak ekkor kezdődik.
A beavatkozás előtt kiderül, az orvos kevesli a felkínált pénzt. A filmből alig félóra telik el, és a hosszú, mozgalmas snittekre felépített, percről percre növekvő feszültséggel terhelt atmoszféra ekkor már szinte elviselhetetlen. A két főszereplő, (Otilia) Anamaria Marinca és (Gabita) Laura Vasiliu remekel. Az orvost alakító Vlad Ivanov pedig egyszerűen elképesztő. Az alkudozás valós idejű, közel negyedórája hátborzongató. Christian Mungiu rendező-forgatókönyvíró metszően rideg, mégis indulatmentes, szuggesztív tablóját nem véletlenül illetik szuperlatívuszokkal. Filmnézés közben egyébként óhatatlanul is a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díj tavalyi győztese, Florian Henckel von Donnersmarck A mások élete című alkotása rémlik fel, utánérzés, és plágiummentesen. Ennek valószínű oka, hogy mindkét filmben a kelet-közép-európai rendszerváltások előtti évtized utolsó éveinek, élethazugságainak, dimenzióinak bemutatása történik, precíz tanulmányok formájában, bár a központi téma alapvetően különbözik.
Sem Donnersmarck, sem pedig Mungiu nem diagnosztizál, csupán megmutat szituációkat és konfliktusokat. A mások élete koncepciójához hasonlóan, nem szórakoztató, nem cinikus-kritikus hangvételű, "rugdossunk bele a döglött oroszlánba retro- díszletek között" jelleggel leforgatott alkotásról van szó. Az amúgy kiváló német mű steril világával szemben azonban a román rendező dinamikusabb, képi megoldásai sokkal erőteljesebbek. Míg Donnersmarck filmjében a fix beállítások és a lassú gépmozgások domináltak, illetve a vizuális dramaturgia nélkülözhetetlen elemeként közelik, extraközelik is gyakran előfordulnak, itt ilyen megoldásokkal nem találkozunk. Oleg Mutu operatőr instabil kézi kamerája hideg távolságot tart a hihetetlenül hosszú, vágás nélküli jelenetekben brillírozó színészektől, akiknek minden rezdülését megbabonázva figyeljük.
Mungiu sajátos zsenialitásának köszönhetően a film cselekménye egyre kényelmetlenebbé válik, ugyanakkor a stáblista végéig elhagyhatatlanná teszi a nézőteret. Tekintetünket a vászonra szegezve, görcsösen, szorongva figyeljük az eseményeket. A mások életéhez hasonlóan a mozi megtekintése után soha többé nem tudjuk ugyanolyan hangulatban (újra)nézni például Papp Gábor Zsigmond kiváló retro-összeállításait vagy Török Ferenc Moszkva tér című gyöngyszemét, ahogy azt korábban tettük, mert a közelmúlt valóságának szédítő szakadékába most még mélyebbre révedünk, és az még könyörtelenebbül tekint vissza ránk.
