Kultúrtörténetünk telistele van furábbnál furább, félig ember, félig állat lényekkel. Az oroszlán testén női fejet viselő Szfinx, a kobraarcú Apófisz és társaik Egyiptomban, az ógörög mitológiai kentaurok, szatírok és egyebektől a mai kor Légy-, Hal-, Pók-, (és ki tudja még mi) -emberéig széles a skála, vannak köztük jók és rosszak egyaránt, csak úgy, mint a rendes, mezei embereknél. Ez azonban nem gátja annak, hogy érzékenyebb lelkű embertársaink lidércesebb álmaiban ne keletkeznének újabb és újabb titokzatos teremtmények. A Molyemberről (angolul Mothman) például most hallok először, ez azonban csak az én tudatlanságomat tükrözi.
A Molyember legendája a hírek szerint igen is valós eseményeken alapul. Point Pleasantben, ebben a poros, unalmas, és tipikus nyugat-virginiai kisvárosban 1967-ben furcsa események okoztak fejtörést a békés polgároknak. Az emberek különös fényeket láttak villózni az éjszakában, titokzatos hangokat hallottak a telefonban, néhányan egy hatalmas, mozdulatlan sötét szárnyakon suhanó, égő vörös szemű emberi alakot véltek megfigyelni a város több pontján. Többen arról számoltak be, hogy jövendölésszerű álmokat láttak, amelyek kivétel nélkül szörnyű katasztrófákról szóltak. Egyesek egy más galaxisból érkezett ufonautát sejtettek a lényben, mások a halál hírét hozó angyal jelenésében hittek, egy újságíró a leírások szerint molylepkéhez hasonlatos szárnyairól nevezte el Molyembernek. Tudományosan senki sem tudta bizonyítani az észlelések valódiságát, ahogyan az az ilyen esetekben lenni szokott, a lény mítosza azonban él. Legendáját támasztja alá az a katasztrófa, amely az első észlelés után 13 hónappal történt: a városka hídja autókkal zsúfoltan, 46 áldozatot követelve, leszakadt. A Molyembert azóta senki sem látta Point Pleasantben, de a mítosza ma is él. De ismeretesek olyan beszámolók is, amelyek máshelyütt, például a csernobili robbanás, vagy a nagy, mexikói földrengés előtt látni véltek egy hatalmas, barna szárnyú, vörös szemű lényt elsuhanni, még az esemény bekövetkezte előtt, a helyszín közelében.
A Music Televisionnál videoklippekkel debütáló, majd a Sundance fesztiválon független filmesként is sikert arató Mark Pellington harmadik nagyjátékfilmjében fordult a Molyember legendája felé. Az élő mítoszt elfogadva nem egy egyszerű és szokványos szörnyfilmet készített, az olcsó ijesztgetés helyett inkább a Molyembert észlelők pszichéjében lezajló dolgokat helyezte górcső alá, ebben egészen odáig ment, hogy a szörnyet tulajdonképpen nem is láthatjuk. Jelenlétét hangok, villódzó fények, és rajzok mutatják, mint ahogyan a filmben szereplők is észlelhették. A rendező a történetet a mai korba helyezi, és egy ízig-vérig valós tényekhez szokott újságírón (Richard Gere - ez alkalommal kevésbé szívdöglesztő, ám annál inkább be van tojva) keresztül mutatja be, hogyan küzd meg egy két lábbal a talajon álló, racionális ember az őt érő értelmezhetetlen, irracionális hatások okozta traumával, a megválaszolhatatlanságból fakadó őrülettel. Ezt ábrázolandó Pellington a pszicho-thriller nagymestereihez, Hitchcockhoz, de főleg David Lynch-hez hasonlatosan tulajdonképpen nem mutat semmi elborzasztót, nincs vér, nincs virtuóz maszkmesteri munka, az agyunkban és lelkünkben rejtőző félelmekre épít, azt a bizonyos suspence-t biztos kézzel adagolja a már alig elviselhető szintig, és amikor eljön a vég, mármint a film vége, csak annyit enged a szorításból, hogy a székből fel tudjunk kelni, és az eget kémlelve elhúzzunk valahová, ahol biztonságos. Thrillerből a felelet ötös, és én megint nem merek a lakásból kimenni néhány napig.
