Forgács Péter : a legfontosabb feladat a darab játékosságának kibontása
Ma este mutatja be a Vígszínház Kárpáti Péter különös meséjét, a Pájinkás Jánost, amelyet a fiatal rendező, Forgács Péter két színész kivételével a teátrum legifjabb nemzedékének közreműködésével állított színpadra. A rendező számára, akivel az egyik próba előtt beszélgettünk, a legfontosabb feladat a furcsa nyelvezetű darab játékosságának kibontása volt.
- Saját ötlet volt, hogy éppen ezt a darabot választotta?
- Nem, felkértek rá.
- Rettegést vagy boldogságot jelent olyan darabot kézbe venni, amellyel azt tehet, amit akar, hiszen meséről van szó?
- Mindkettőt, de kezdetben mindenképpen nagy boldogságot. A darabot tavaly játszották Nyíregyházán, ott megnéztem, később elolvastam és izgalmasnak találtam. Aztán kaptam a felkérést a Vígszínháztól, és azonnal igent mondtam. Akkor még azt hittem, minden egyes sorát értem. Később rettegni kezdtem, éppen a hihetetlen szabadság miatt, hiszen bármit gondolhat róla az ember. Nehéz megtalálni, hogy meddig lehet benne reális válaszokat keresni és pszichologizálni. Már az olvasópróbákon igyekeztem tudatosítani, hogy számos kérdésre nincs más válasz, mint egy "csak". A hollywoodi filmeknél sem kérdezzük meg, hogyan lehetséges, hogy a pisztolyokból soha nem fogy ki a töltény. Ha egyszer lőni kell, akkor nem fogyhat ki és kész.
- Hiába vannak a darabban korosabb színészeket kívánó szerepek, a legtöbbet mégis fiatalok játsszák.
- Alapvető elképzelésem volt, hogy ebben azonos, huszonéves korosztály dolgozhasson. Nem akartam generációk szerint szétszálazni a darabot. De van két figura, akiknek mindenképpen más korúaknak kell lenniük, ez a Vénasszony, akit Pap Vera, és a mesélő, akit Szegedi Dezső játszik.
- Van a darabban egy Raszputyinka nevű kutyafejű lény. Mit csinál, ha a színész visszakérdez, hogy akkor ő most micsoda?
- De nem kérdezett vissza. Ő egy ember, aki kutyatulajdonságokkal rendelkezik. Miközben jelmezt terveztünk hozzá, eszünkbe jutott róla néhány dolog: szakáll, démonian csillogó szemek, ráadásul a többiek kutyafejűnek hívják, tehát van benne valami állatias. Ezt megpróbáltuk megfogalmazni a jelmezben. A végső eredmény persze a színészen is múlik, hogy mikor kell embernek és mikor kutyának lenni. Az ember egy ilyen darab esetében leginkább azt keresi, mi ad játékosságot és mesei életet a majdani előadásnak.
- Mi a műfaja a darabnak?
- Tragikomédia. Elindulnak sorsok, egyikük beteljesül, másikuk tragikus véget ér. A darab varázslatos nyelve is megnevetteti talán a nézőket. Közben pedig időről időre ráismerünk a XX. századi történelem egy-egy darabkájára.
- Miről szól a történet, hiszen alig ismeri valaki?
- Arról, hogyan érdemes élni. Lehetünk világmegváltók, hatalmas energiákkal, de ennek van egy másik oldala is: amikor a dolgok visszaütnek vagy értelmetlenné válnak. A teremtésből egyszerre rombolás, kevélység, diktátorság, sőt gyilkosság lesz. A másik életlehetőség, ha az ember nem csinál semmit, csak beszívja magába a világot, mindent érzékel, de mégis a saját benső énjében él.
- De mégis idézőjelbe kerül minden, ha mindezt egy mese keretei között mesélik el.
- A mesék általában úgy kezdődnek, hogy "hol volt, hol nem volt", a mi mesénk azonban úgy indul, hogy "van-e az embernek lelke". A mese nem is idézőjelbe teszi ezt a történetet, csupán lehetőséget teremt a végletek kibontására. Így valóban elmondható, hogy a világban bármi megtörténhet.
- Mit tartott fontosnak a darabban, mi nem hagyta nyugodni?
- A darab filozófiáját nem mindig osztottam meg a színészekkel, igyekeztem inkább csendben építgetni, de ami feltétlenül közös alap volt, az a játékosság. A darabban sok csoda, és váratlan fordulat történik, de nem mind játszható el. Abból indultunk ki, hogy az alapvető színészi magatartás a gyerekek játékossága, ha ők a kezükből pisztolyt formálnak, akkor el is hiszik, hogy az lőni is képes. Ettől kezdve már csupán következetesnek kell lennünk, és ha mi komolyan gondoljuk, akkor a néző is elhisz nekünk bármit.
- Milyen volt az első próba?
- Kaotikus, de szép. Fogalmunk sem volt, hogy merre induljunk, másfél óra telt el beszélgetéssel és a legkülönfélébb őrültségek jutottak eszünkbe. Később lepárlódtak és kikristályosodtak az ötletek, vagy éppen túlburjánzottak. Később megpróbáltam őket formára nyesni.
