Miért is szeretjük Woody Allent? Mert pedofil? Nem ezért, inkább azért, mert még ebből a Mia Farrow keltette vádból is viccet csinált utólag: "A barátnőm azt mondta a múlt éjszaka az ágyban: te perverz vagy. Azt válaszoltam: nagy szavak ezek egy kilencéves kislánytól".*
Na, ezt a Woodyt keressük hiába 40. filmjében, a héten mozikba került Match Pointban. Nem tudni, hogy a sótlan angolokról készített téma akadt-e meg a New York-i rendező torkán, vagy csak jelenlegi felesége (egykori nevelt lánya) nem képes inspirálni, de tény, hogy egy erotikus amerikai lány angliai kirekesztésének történetét minden humor és erotika nélkül sikerült filmre vinnie. Pedig a női főszereplő Scarlett Johansson.
A Match Point című romantikus dráma legnagyobb hibája mégis az, hogy olyan steril, szájbarágós és leegyszerűsített, mintha Woody a kilencéves barátnőjének szeretné A tehetséges Mr. Ripley-re emlékeztető történetet beadagolni. Az alapsztori szerint a feltörekvő ír teniszoktató beházasodik egy gazdag családba, de közben beleszeret a sógora menyasszonyába is, aki egy kívülálló amerikai lány, sőt színésznő. A különböző társadalmi osztályokon átívelő sógorszerelem kísértő holtakat és más brit hagyományokat idéző pszichohorror elemeket vetít előre, de ezek csak kicsit lesznek ijesztőek.
"Vannak pillanatok egy mérkőzés folyamán, amikor a labda a háló tetejét éri, és egy másodperc törtrészéig nem lehet tudni, hogy mi történik: a labda továbbpattanhat, vagy vissza is hullhat. Egy kis szerencsével a labda átmegy a hálón, és te nyersz. De talán nem így történik, és akkor veszítesz" - a főszereplő hangját halljuk miközben egy teniszlabda pattan a hálóra, majd a kép kimerevül. Így kezdődik a film és ez a szájbarágós stílus megmarad később is: ötször kimondott tételmondatok (Az emberek félnek szembenézni a ténnyel, hogy az életnek milyen nagy része függ a szerencsétől), közhelyes idézetek (Inkább legyek szerencsés, mint jó!) teszik általános iskola tananyaggá a sorsról, véletlenről és végzetről alkotott üzenetét.
És mintha mindezt egy kicsiknek készült angol nyelvlecke keretében látnánk, hiszen a film másodsorban az angolokról szól. A debilség határát súroló egyszerű színészi játék (a főszereplő Jonathan Rhys Meyers olyan, mintha pantomimes társaságtól szerződött volna át) és erőltetett dialógusok során megtudhatunk a britekről is néhány triviális dolgot: hogy a borús időjárás mellett szeretnek az aktuális BBC-s hírekről is beszélgetni (a film egyik támogatója a BBC Films), hogy a Tate Modernbe és a Royal Operába járnak művelődni, és hogy a zárt hierarchiájukba még mindig nehezen engednek be amerikaiakat. (Őket onnan ismerik fel, hogy az akcentusuk amerikai és nem teniszeznek, hanem pingpongoznak). Emellett még mindig sokat adnak a formaságokra és Agatha Christie nélkül nehezen oldanak meg bűnügyeket.
Woody Allen csinált már egy-két komoly filmet, emlékezzünk csak az 1986-os Hannah és nővéreire. De abban benne volt Woody maga is: nem csak mint főszereplő, hanem mint neurotikus humorérzékkel rendelkező forgatókönyvíró. De ne legyünk igazságtalanok, ebben a kicsiknek szóló filmben is találtunk egy woody allenes momentumot:
- Képzeld, összejöttek.
- Na, ne!
- Az összes neurózisuk úgy összepasszol, hogy az már csoda.
A nézők ezen kétségbeesetten nevettek. Mert ezért ültek be.
Majd legközelebb!
(* Az idézet a Vox mozimagazin májusi számában szerepel.)
