Kár, hogy nem Gwyneth Paltrow feje, pedig az tényleg meglepő fordulat lett volna itt is. Helyette egy klisékkel teli, rosszabb fajta Az ördögűző-koppintást kapunk, ami egy-két jelenettől eltekintve nem okoz karfába kapaszkodó élményeket.
Annyira nem kell meglepődni kritikánk tárgyának ötlettelenségén, hiszen már az eredeti cím (The Possession) sem árulkodik túl sok fantáziáról, csupán a magyar keresztségben kapott egy kissé eltérő nevet az alkotás. A főszerepben egy elhidegült házaspár (Jeffrey Dean Morgan és Kyra Sedgwick) szembesül túlvilági borzalmakkal, miután kisebbik lányuk, Em (Natasha Calis) egy furcsa ékszeres doboz megszállottja lesz. Hamarosan kiderül, hogy a ládika kinyitásával egy fogságban lévő gonosz szellemet engedtek szabadjára, ami egy ártatlan lélek testére vágyik…
A Démoni doboz, bár egész fojtogatóan indul, az első félóra elteltével egy nagy közhelyhalmazzá válik. A legtöbb, misztikummal operáló filmhez hasonlóan csak addig érdekes, amíg a gonoszt meg nem ismerjük. Amint azonban kinyitják Pandora szelencéjét, és vele együtt megismerjük a meglehetősen vérszegény cselszövőt, amely a lehető legkiszámíthatóbb módokon viselkedik, már nyoma sincs félelemnek vagy legalább egy minimális izgatottságnak a nézőtéren. Talán egy ügyesebb gyerekszínésszel a főszerepben hatásosabb lett volna a megmagyarázhatatlannal való küzdelem, de Natasha Calis messze nem egy Linda Blair; belőle csak egy van.
Baj viszont nem csak vele, hanem az összes többi figurával is van. A család egyik tagja sem szimpatikus, csupán csak jól bejáratott sablonokat jelenítenek meg: a munka és a család között egyensúlyozó, az asszony új pasijára féltékenykedő apa; a saját magát okosabbnak tartó, minden problémáért a volt férjet okoló feleség. A nagyobbik lányuk örökmozgó, élettel teli; a fiatalabb csendes, magának való, éppen csak a céltábla nincs a homlokára festve. Ördögűzésben járatos keresztény pap helyett kapunk egy démonok karbantartásában szakértő lengyel rabbit, de ezen kívül alig találkozhatunk bármiféle változatossággal. A történetben fellelhető logikai bakugrásokba akkor már ne is menjünk bele. (Vajon miért nem jut eszébe senkinek se tűzre vágni azt a nyamvadt fadarabot?) Sőt, az egyik karakterről teljesen elfelejtkeznek az utolsó félórára, mert a dramaturgia szempontjából úgy kényelmes, ha nem tudjuk meg, mi lett vele, a szereplők szemszögéből viszont teljesen irreális.
Hiába ült a produceri székben Sam Raimi, egy-két ötletesebb, gyomorforgatóbb vizuális megoldáson kívül semmi sincs, ami félelemkeltésben gyakorlott kezek munkájára utalna. Sajnos a végeredmény egy minden tekintetben átlag alatti horror, aminek az a legnagyobb tanulsága, hogy ellenőrizzük le a gyerek játékait, mielőtt a kezébe adjuk − ezzel valószínűleg nem fogja felkavarni a moziba járók lelki állapotát. Úgyhogy ha valami jóféle borzongásra vágyunk, jobb elkerülni ezt a filmet és inkább tovább várni egy igazi adrenalinbombára.
Értékelés: 3/10
