Nem mindig rossz az: olyan is van, amikor nagyot lehet rajta keresni. Mint A nagy ugrás című amerikai szatírakísérletben: az óriás cég főnöke öngyilkos lesz, pedig jól megy az üzlet, a részvényeket veszik, mint a cukrot. Épp ez a baj: az igazgatótanács szeretné megszerezni a jól fizető papírokat, csak azok egyelőre drágák. Ezért jut eszébe az alfőnöknek (Paul Newman): nevezzünk ki egy balekot új főnöknek, aki majd jól elpuskázza a dolgokat, a részvényárak a pincébe esnek, akkor aztán bagóért fel lehet őket vásárolni. Így kerül egy igazi pancser (Tim Robbins) az elnöki székbe. Kezdetben valóban gyagyás ötletei vannak, melyeket a fejesek boldogan támogatnak, hadd törjön csak ki eladási pánik. És hiába leplezi le az egész csalást egy újságírónő, a piac már-már bekapja a horgot.
Aztán az következik, ami minden közepes amerikai filmben: a gyagyásnak egyszer csak jó ötletei kezdenek lenni (ő találja fel a hula-hopp karikát), a részvények visszamásznak a csillagokba, az agresszív riporternő beleszeret a fiúba.
Minden fonákjára fordul valahogy el kell jutni a happy endig.
A dolgot az menti, hogy itt szatírát forgattak, így aztán a szerencsétlen baleknak most meg az lesz a veszte, hogy sikeres lett a cég. Valami apróság miatt kirúgják, s már ugrik is lefelé a 45. emeletről, mikor a túlvilágról (angyalként) megjelenik a korábbi igazgató, és mindent jóra fordít. (Nem mesélem el, hogyan...)
Mondom, szatíra akar itt lenni, olyan ötletből, amit már jó páran koptattak: a pancserről kiderül, hogy zseni, a tüskés lány bájos szerető, a cégbuktatásból pedig sikertörténet lesz. Patentanyag, itt az a baja, hogy a rendező (Joel Coen) képtelen eltalálni azt a hangot, ami még mulatságos, de már komoly, ami kellőképp abszurd, ám mégis maga a valóság. Van egy pár telitalálata, de néhány ötletnél tovább nem bírja, a film viszont majd két óra. (Mikor a balfácán ötletét, a hula-hopp karikát elfogadják, a terv végigmegy a cég gépezetén, egy hadsereg számítja a költségeket, aztán a marketing felméri a piacot, aztán az ötletgyártók törik a fejüket az áru nevén, majd kiszámítják az árat hetekig rezeg az egész ház, mire megvan a szám 89 cent. A főnök ránéz az eredményre, és egy vastag ceruzával eléje ír egy-egyest. Ennyit a tudományos árképzési technikáról.)
Mondom, van itt ötlet, csak kevés, és az is kicsit agyonstrapált. Az ember egy darabig vakaródzik ezen a közhelysoron, aztán óhatatlanul is a hazai simlis ügyek jutnak eszébe. Itt is volt (van) olyan, hogy egy céget jól lerobbantanak, aztán bagóért felvásárolják, kiszidolozzák, és milliókat keresnek az üzleten. Itt is vannak strómanok, itt is vannak újságírók, akik próbálják kiszimatolni a gubancot, de valahogy nem jutnak el a Nagy Leleplezéshez. Pedig ügyeskednek, legfeljebb nem olyan csinosak, mint Jennifer Jason Leigh a moziban... Úgy látszik, nincs új a nap alatt. Csak az a baj, hogy nálunk mindez nem filmmese, hanem mindennapos valóság (úgy hívják, hogy "a privatizálás szürke zónája"), a főnökök pedig nem gyagyások, hanem zseniálisan kavarnak (és tollasodnak), kezük pedig messze ér.
És persze van egy magyar olvasata is ennek a filmnek: okos csak úgy lehetsz, ha legalább megjátszod, hogy lökött vagy. Akkor hagynak dolgozni. És még sikered is lehet. Pechedre.
