A kivételes intimitású melodráma olyan sallangmentesen mesél szerelemről, gyászról, egy kapcsolat végnapjairól, ahogy csak a nagyok tudnak. Ideje moziba menni!

A magyar nézők többségének valószínűleg még ismeretlenül cseng Felix Van Groeningen neve, sőt legtöbbjük a flamand filmművészet szókapcsolat hallatán is szégyenlős hallgatásba burkolózna. Ahelyett, hogy felvázolnánk a virágzó belga filmipar múltját és jelenét, vagy Groeningen korábbi munkáin keresztül próbálnánk kontextusba helyezni az Alabama és Monroe-t, inkább létrejöttének körülményei felől közelítjük meg a filmet.

Johan Heldenbergh belga színművész 2009-ben írt egy színdarabot, amit egy flamand színtársulat segítségével színpadra is állított, a címe The Broken Circle Breakdown Featuring the Cover-Ups of Alabama volt. Groeningent, aki már akkor szakmai és baráti kapcsolatban volt a színésszel, lenyűgözte a darab, majd miután hosszas belső vívódást követően leszámolt a rosszul sikerült adaptáció démonjával, úgy döntött, filmre viszi az anyagot. Heldenbergh áldását adta a feldolgozásra, ráadásul Groeningennek azzal a kitételével sem volt semmi kifogása, hogy a produkcióban csak színészként közreműködhet, a rendező nem vonja be az adaptáció dramaturgiai folyamataiba. Pedig az átültetés ez esetben valóban sok lényegi változtatással járt, mivel az eredeti színdarabban a két főszereplő egy-egy széken ülve, monológokban és dialógusokban idézi fel közös életük állomásait. A forgatókönyv másfél év alatt készült el, ám a történetszálak és idősíkok gondosan kidolgozott rendszere a vágás során nem nyerte el az alkotók tetszését, így – Groeningen szavaival élve – „a logikai kapcsolatokat félretéve” kezdték el újraszerkeszteni a jeleneteket. A színészi játék, a filmzenék és az utómunkák összhangjának eredménye egy kivételes intimitású, törékeny szépségű melodráma lett, ami olyan őszintén és sallangmentesen mesél szerelemről, gyászról, egy kapcsolat végnapjairól, ahogy csak a nagyok tudnak.

Az Alabama és Monroe egy fiatal pár találkozásának, szerelembe esésének, családdá válásának történetét beszéli el, melyben az euforikus boldogság a kislányuknál diagnosztizált halálos betegséget követően mindent elemésztő gyászmunkába fordul. Didier és Elise összetartását ellehetetleníti a kettejük között feszülő ideológiai konfliktus, ami – leegyszerűsítve – a férfi intoleráns materializmusának szembeszegülése a nő ösztönös idealizmusával. Groeningen nonlineáris elbeszélésében, tudatosan párbeszédbe hozva a film eredeti címében (The Broken Circle Breakdown) rejlő metaforát, megtöri a történet folyamatosságát, gyakran félretéve a narratíva megértésének szempontját az érzelmi-asszociációs hatásmechanizmusok kedvéért, és a pár életét állandó időbeli előre-hátra ugrásokkal meséli el. A rendező a drámai csúcspont felé tartó, lineáris elbeszélés megbontásával nem csupán kiterjesztette a film érzelmi intenzitását, de az érzelgősség klasszikus buktatóit is elkerülte, gondosan ügyelve arra, hogy a torokszorító jelenetek után ideiglenes megkönnyebbülést biztosítson. Bár a zenével külön bekezdésben fogunk foglalkozni, a történetnél feltétlenül meg kell említenünk a dallamok és dalszövegek narratív funkcióját, ami kulcsfontosságú szerepet játszik a film emocionális tartalmának közvetítésében. Eufória és legmélyebb fájdalom egyaránt a zenén keresztül jelenik meg a filmben. Ahol a kimondott szónak már nincs súlya és hitele, ott Groeningen előveszi az Amerikában letelepült bevándorlók dalait, amelyek ugyanúgy a mindennapi gondokról – halálfélelemről, egy szebb jövő reményéről – szólnak, mint a világ bármely táján a népdalok. Jellemző, hogy a film gyengébb pillanatai közé tartoznak azok a jelenetek, ahol a zene nem tudott közvetítő szerepet vállalni a szereplők érzésvilága és a külvilág között. Ezért érezhetjük az egyik kulcsjelenetben Didier ideológiai kirohanását – akármilyen sokkoló hatásúnak is volt szánva – sokkal gyengébb erejűnek, mint a kicsit korábban felcsendülő „ellentézist”, Elise haldokló lányához énekelt spirituális töltetű búcsúdalát.

Az Alabama és Monroe több szálon kötődik az amerikai kontinenshez, de ezeknek gyökere minden esetben a film zenéjéül szolgáló bluegrass muzsika. A bluegrass a country egyik alműfaja, az USA keleti felén húzódó Appalachia vidékéről származik, gyökerei a 18. században érkező brit emigránsok balladisztikus zenei hagyományaihoz nyúlnak vissza, amit később dzsessz- és afroamerikai zenei hatások is befolyásoltak. A bluegrass instrumentális része hagyományosan akusztikus hangszereken – hegedűn, bendzsón, gitáron, mandolinon és nagybőgőn – alapul, melyet többszólamú, a legmagasabb szólamban gyakran disszonáns hangokat megszólaltató vokál kísér. Minderről Didier meséiből értesülünk, aki, miközben pontról pontra feltérképezi tetovált testű barátnője hibátlan idomait, a múltba révedve idézi fel a countrymuzsika történetét, ami csakhamar Elise-ét is rabul ejti. Didier bluegrass bandájának zengő baritonjai közé csengő hangú női szoprán keveredik, és a kiegészülés újabb rétegekkel gazdagítja a zenekar színes portfólióját. A két főszereplő kivételes muzikalitása hozzájárul a film legszebb pillanatainak megszületéséhez. Csodálatos például, amikor az Elise-ét alakító Veerle Baetens elénekli első szólóját a színpadon, és Didier szinte elnémul a döbbenettől és büszkeségtől, ami a lány valóban varázslatos hangjától eltölti. De a „show must go on”-szabálynak eleget téve folytatják a zenélést, amiből csak úgy sugárzik a katartikus eufória.

Az Alabama és Monroe érzelmi-asszociációs szerkesztettsége gyakran egy-egy metafora vagy szimbólum mentén bontakozik ki, és ez a hozzáállás a film egész szövetét áthatja, kezdve az eredeti cím többértelmű jelentésétől Elise jelképes szertartásaiig. Groeningen a színdarab címét lerövidítette The Broken Circle Breakdown-ra, ami a film főcímdalára, a „Will the circle be unbroken” című népszerű keresztény himnuszra utal. A játékosan kiforgatott sor első kapcsolódási pontja természetesen a himnusz szövege, amely a főszereplők ideológiai konfliktusához kapcsolódva azt firtatja, vajon van-e élet a halál után, illetve hangot ad a felnövő gyermek szkepszisének, aki megkérdőjelezi a paradicsomi boldogság naiv idilljét. Az emelkedett hangulatú dal jövőre vonatkozó kérdéseire a cím határozott, befejezettséget sugalló választ ad, melyet megerősít a „breakdown” kifejezéssel is, ami az általános „összeomlás” jelentésen túl, zenei terminus technicusként is újabb értelemmel mélyíti a sokrétegű címet. A bluegrass muzsikában breakdownnak hívják a különböző hangszerek szólóinak sorozatát, ami a lényegét adja ennek a zenének. Ahhoz, hogy megértsük, hogy az egész film struktúrája – a megkevert kronológia, a főszereplők szólói és duói – miként viszonyul a bluegrass dalok felépítéséhez, a főtémát, azaz „a kört” állandóan megtörő kiállásokhoz, meg kell nézni az Alabama és Monroe-t.