Mind egy szálig

Brad Pitt a Becstelen brigantyk után ismét a hátországban tizedeli a nácikat. Amennyiben látványos és idegtépő tankcsatákra vágyunk, a Harag a mi filmünk. Már ha nem zavar az akcióra fokozatosan rátelepedő olcsó heroizmus és moralizálás, melyet még a színészek is csak hellyel-közzel tudnak hitelessé tenni.

„Merre van a front?" – kérdezi a zöldfülű katona, mielőtt beszállna a harckocsiba, hogy kisuvickolja onnan pórul járt elődje maradványait. „Körülöttünk" – érkezik a megnyugtatónak éppenséggel nem nevezhető válasz, eszelős röhögés kíséretében.

Ez a rövid párbeszéd meg is adja a Harag paranoid alaphangnemét. Hiába járunk ugyanis 1945-ben, mikor már egyértelmű a háború végkimenetele, itt a hangsúly mégis az elkeseredett küzdelemre és az állandó fenyegetettségre helyeződik. Városról városra, utcáról utcára folyik a kilátástalan harc, a biztos győzelem tudata pedig meglehetősen sovány vigasz azok számára, akik az utolsó előtti pillanatban még összefutnak egy mindenre elszánt SS-zászlóaljjal.

A háború tehát lecsupaszítva, eredendő értelmetlenségében és brutalitásában áll ellőttünk, ahol a kérdés már rég nem a győztes kiléte, hanem a hullahegyek végső mérete. A nemes célok valamikor észrevétlenül elpárologtak a mindennapi öldöklések során. Ezt a hangulatot erősíti a mindent és mindenkit beborító sár látványa is, mely szigorúan monokróm képekben tárul elénk. A nap itt egy pillanatra sem süt ki, a lánctalpak a végeérhetetlen szürkeségben dagonyáznak.

Ebbe az evilági pokolba csöppen bele érzékeny lelkületű újoncunk, akit eléggé feszélyez, hogy a beígért írógép helyett a géppuskát kell kezelnie. Nála kellemetlenebbül már csak az újdonsült bajtársait érinti a hír, hogy egy mimóza széplelket kaptak maguk mellé a harckocsiba. Az író-rendező David Ayernek persze épp az ilyen helyzetek jelentik a specialitását: a szűk térbe összezárt és ostrom alatt álló férfiközösségek belső dinamikája. Már az általa írt Kiképzés is erről szólt, Az utolsó műszak pedig végsőkig fokozta ezt a dramaturgiát. A rendőrautót Ayer ezúttal tankra cserélte, de az ambíciózusabb díszletek ellenére a képlet ugyanaz maradt: szolgálatban lévő férfiak, akik egy bádogdobozban ülve kénytelenek megoldani problémáikat. Hiába mennek percenként egymás agyára, pontosan tudják, hogy az igazán veszélyes helyzetekben csakis egymásra számíthatnak.

Veszélyes helyzetek pedig adódnak bőven, hisz a Harag legerősebb oldalát épp a végsőkig kiélezett csatajelenetek adják. Alig győzzük kapkodni a fejünket a fülünk mellett süvítő golyók és lövegek elől, miközben aggódva figyeljük, hogy melyik ablakban rejtőznek a mesterlövészek. Ha pedig eddig nem értettük volna az okát, most garantáltan átérezzük, hogy miért rettegtek annyira a szövetséges katonák a német Tigrisektől.

Ám a film sajnos nem elégszik meg a tűzharcok és a csapat közösségé erjedésének ábrázolásával. A szikár és adrenalinban gazdag ütközetek közé ugyanis hosszas moralizálások ékelődnek. Amilyen erős ugyanis a Harag akcióthrillerként, annyira gyengén muzsikál háborúellenes pamfletként. A teológiai viták sokszor papírízűek, és az újonc fokozatos beavatása is bővelkedik didaktikus jelenetekben. A kiváló szereplőgárda sokáig még ezeket is képes a legfontosabb pillanatokban átélhetővé tenni, mint például a német családnál elköltött reggeli mesterséges idilljébe berobbanó részeg és dühös bajtársak jelenete során. Brad Pitt ugyan korántsem lubickol úgy a szerepben, mint a Becstelen brigantykban, sőt, kötelező sebhelye is bénább, ráadásul még idegen nyelveket is tisztességesen beszél. Ám ezúttal is szívből utálja a nácikat, és amit csak lehet, kihoz a marcona őrmester karakteréből. A bajszos Shia LeBeouf is meglepően jó, ahogy a többiek játéka is szépen árnyalja a szájukat elhagyó, bitang nagy közhelyeket.

A fináléra azonban már a harctéri adrenalin és színészek sem menthetik meg a filmet attól, hogy az üres heroizmus teljesen maga alá temesse a cselekményt. A legizgalmasabbnak szánt végső ütközetnél Ayer már egyáltalán nem képes az akciódramaturgiára koncentrálni, hisz a hősi pózok minden figyelmét elvonják. A szimfonikus zene közben faltól falig ér, ami szintén nem segít sokat a pátosz visszafogásában. Ayer sajnos nem bízott abban, hogy a tettek magukért beszélnek, és mindent kimondatott szereplőivel. Pedig egy szikár, mocskos és klausztrofób háborús thrillerrel sokkal messzebbre jutottunk volna, mint azokkal az üres bölcsességekkel, melyekkel a film útjára engedi nézőjét.