Lett volna több közös gyerekük is, de nem merték vállalni. Egy szobájuk volt csak, és fordítgatásból, máról holnapra éltek. Aztán a 30-as években jöttek a németországi hírek és aztán a hazai zsidó-törvények is. Féltek.
Olvastam valahol, h amikor már biztossá vált, h a férje nem élte túl a háborút, Fanni örökbe fogadott egy kisfiút. Nem emlékszem, h ez a 40-es évek végén, vagy az 50-es évek elején történt. Nem tudom, mennyi idős volt akkor a kisfiú, de árva volt és biztos sok minden olyat látott a háborúban, amit egy gyereknek se lenne szabad átélnie. Fanni teljesen hivatalosan a nevére vette a gyereket. Ő lett Radnóti János. Mindketten próbálták a háborút elfelejteni, vagy meg nem történtté tenni. A kisfiú tizenévesen verselgetett is. Fanni bizonyára boldog volt. Úgy érezhette, h a gyerek továbbviszi férje nevét, tán a névvel együtt tehetséget is örökölt a fiú.... Aztán a kisfiú hirtelen meghalt. Ahogy az orvosok sokszor láttak ilyet, a háború áldozatai sérüléseikbe sokszor 10 év után halnak meg.
Nem tudom, hány évig volt anya Fanni, de még egyszer nem mert próbálkozni. 50 év körül járt, talán még adoptálhatott volna, talán elbírt volna egyedül egy 2-3 éves kicsivel (és nem egy háborús árvával), de nem akart egy újabb veszteséget elszenvedni. Érthető.
Így maradt egyedül a múltjával és a tanítványaival. Jó tanárnő volt, szerették a diákjai.

Különös dolgot olvastam ma-a feleségéről, Gyarmati Fanniról. 14 éves volt, amikor Radnótit megismerte. 32 évesen özvegyült meg. Akkor az összesen 18 év-együtt.
Aztán soha többé nem ment férjhez-özvegységét 70 éven keresztül őrizte. A nyilvánosságtól teljességgel elvonultan élt, nyelvtanárként dolgozott, és csak Radnóti szellemi hagyatékát gondozta. 70 év iszonyúan sok idő, felfogni sem lehet, és ennyi időn át hűnek lenni valaki emlékéhez valóban-példaértékű a mai világban.
Gondolkodtam, vajon hogyan képes valaki ilyesmire. Hogyan él tovább ennyi éven keresztül egyedül, milyen céljai lehetnek, hiszen közös gyermek sem született.
A válasz talán saját szavaiban keresendő: "a fasizmus elnyelte az életünket".

Ma 110 éve született.

"Hogyan legyünk magyar költő?

Szülessünk egyszerű Glatternek Pesten. Édesanyánk, ikertestvérünk haljon e szülésbe bele.

Tizenhárom évesen árvuljunk egészen el.

Járjunk egyetemre - részben a numerus clausus okán is - Szegedre. Itt találjunk társakra végre. Találjunk zsidó származású katolikus pap példakép-professzort.

Tanuljunk meg minden megtanulhatót.

A névváltoztatást kérjük a szigorlat idején.

„Védettség"-re hivatkozva csak a „Radnóczi"-t engedélyezze a hivatal.

Mi használjuk azért is a zsidó nagyapa szülőhelynevét.

A harmincas évek második felétől készüljünk a halálra szépen.

Legyünk tökéletesek. Éljünk és írjunk hibátlanul.

Ne nagyon írjunk újságot, nagyregényt, heti kritikát.

Ne törődjünk többé semmi mással, csak azzal, hogy a dolgot tökélyre vigyük. A dolog nem az élet. Az nem érdekes. Csak egy fontos dolog van már, csak egy dolog van már: magyar költőnek lenni.

Ahogy ez egyre nehezebb lesz, úgy legyen ez egyre magától értetődőbb.

Amikor városunk leendő gyilkosaink kezén van, azoknak kezén, kik minket már törvények segedelmével taszítottak - volna - ki a magyarság kebeléből, és emiatt bombázni kezdik, akkor dacolva barátaink felháborodásával írjunk verset Nem tudhatom címmel.

A magyar zsidó költők antológiájába sajnáljuk, de nem adhatunk verset.

A kicsiny dolgokat szeressük: a hitvest, a diót, a békét, az almafát.

1944 májusában vonuljunk be munkaszolgálatra. Harmadszorra is.

Dolgozzunk a bori Heidenau-lágerben, ahol nincsen egyetlenegy francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb sem - kizárólag méla zsidó és lezsidózott magyar.

Szedjünk sok szedret, csipkebogyót, írjunk szép, meg nem rezzenő, fegyelmezett betűkkel a kis füzetbe, hogy majd akkor is olvasható legyen, ha szétáztatja lapjait a sár, a vér, a testünk mindenféle nedve.

Ilyenkor már ne nagyon javítgassunk.

Elmosolyodhatunk egy pillanatra azon, milyen szép íróasztalt csináltattunk magunknak a Pozsonyi útra, aztán írjunk a tenyerünkben tartott fekete füzetbe tovább.

Vegyünk részt a cionisták kultúrdélutánjain, de szereplést - sajnáljuk - itt sem vállalhatunk. Máshol, más alkalommal a Szondi két apródját szavaljuk főként, mert azt szeretjük a legjobban éppen.

1944 augusztusának végén induljunk meg „hazafelé". Hazafelé.

Előtte, útközben, minden lehető alkalommal adjuk át verseink másolatát minden barátnak, ismerősnek - hátha megrongálódna, elkallódna a kis füzet.

Szegedi utászokból álljon ki keretünk.

Nézzük, ahogy bajtársainkat kezdik ölni.

Nézzük, ahogy nem engedik a szerbeknek, hogy nekünk enni adjanak.

Nézzük, ahogy Titelnél, a magyar határnál a keretlegények agyonverik azon bajtársainkat, akik a magyar himnuszt kezdik dünnyögni.

Lépjünk társaink holttestén keresztül.

Szenvedjünk el minden szenvedhetőt.

Nézzük, ahogy a végén két emberséges ember legyen a keretben: két német szakács. Több német ne legyen köröttünk.

Gyilkosunk szájába német szavakat adjunk.

Nézzük - segíteni már nincs erőnk -, ahogy bajtársunk sírunkat megássa.

Legyen rajtunk bricsesznadrág, világosszürke zakó, tépett viharkabát.

Legyünk nyugodtak: megkerülünk."

Írta: Bächer Iván

Radnóti Miklós: Huszonnyolc év

Erőszakos, rút kisded voltam én,
ikret szülő anyácska, - gyilkosod!
öcsémet halva szülte-é,
vagy élt öt percet, nem tudom,
de ott a vér és jajgatás között
úgy emeltek föl a fény felé,
akár egy győztes, kis vadállatot,
ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
mögötte két halott.

Mögöttem két halott,
előttem a világ,
oly mélyről nőttem én,
mint a haramiák;
oly árván nőttem én
a mélységből ide,
a pendülő, kemény
szabadság tágas és
szeles tetőire.

Milyen mély volt gyerekkorom
s milyen hűvös.
Hívó szavad helyett kígyó
szisszent felém játékaim
kis útain, ha este lett
s párnáimon vért láttam én
a gyermeket elrémítő,
nagy, hófehér pehely helyett.

Milyen mély volt gyerekkorom,
s milyen magos az ifjúság!
A két halál megérte-é? -
kiáltottam a kép felé,
mely ott sütött szobám falán.
Huszonnyolc éves voltál akkor,
a képen huszonöt talán,
ünnepélyes ifjú nő,
komolykodó, tünődő.

Huszonnyolc éves voltál akkor,
most ugyanannyi lettem én,
huszonnyolc éve, hogy halott vagy,
anyácska, véres szökevény!

Anyácska, véres áldozat,
a férfikorba nőttem én,
erősen tűz a nap, vakít,
lepke kezeddel ints felém,
hogy jól van így, hogy te tudod,
s hogy nem hiába élek én.

1937.

Felesége, Gyarmati Fanni ma éjszaka elhunyt életének 102. évében. A Jóisten nyugtassa mindkettõjüket.