A vihar után egy fiatal lány didereg a parton. Majd férfiruhába öltözik, és elszegődik a Herceg szolgálatába. Illyriában mindenki olyan, mintha véletlenül vetődött volna erre a földre. Fiatalok szinte mindannyian, mégis úgy érzik, már mögöttük van minden, már semmi nem vár rájuk, csak a százéves unalom és semmittevés.
És Illyriában mindenki az öncsalás betege. A Herceg talán nem is a Grófnőbe, hanem saját reménytelen szerelmébe szerelmes. A Grófnő egész életére gyászba temetkezik, de egyetlen pillanat alatt örjöngve beleszeret a fiúruhás lányba, aki e maskara börtönébe zárva gazdájáért, a Hercegért epekedik.
"Semmi sincs úgy, ahogy van" - mondja a Bolond.
A három szerelmes körül pedig buja tenyészetként pompázik a legkülönfélébb öncsalók virágoskertje. Az alkohol betege, Böffen Tóbiás, akinek csak egyszer kéne józanul körülnéznie, hogy a borospalack helyett megtalálja egy szerelmes nő kezét. A magányosság betege, Keszeg András, aki hódító lovagnak képzeli magát, és éjjel azt hajtogatja, hogy "belém is voltak szerelmesek egyszer". Malvolio, az önimádat betege, aki csak egyetlen egyszer képes őszintén beszélni: amikor dühöngő őrültként a sötétbe zárják. És folytathatnánk a sort...
Novák Eszter rendező azt mondja, a Vízkereszt-et legtöbbször mint felhőtlen vígjátékot játsszák, és csak az előadások vége komorodik el a keserű heppienddel, amelyben a szereplők öncsalásaikkal is szembesülnek. Novák fordítva érzi, számára a darab sokszor ijesztő és tragikomikus, és éppen a darab vége a tiszta, boldogító pillanat: az igazság úgy sújt le rájuk, mint az isteni kegyelem, és szeretteink, a szereplők még kapnak egy utolsó esélyt a szép és értelmes életre.
2003 - POSZT: A közönség zsűri díja
A(z) Móricz Zsigmond Színház előadása
Hozzászólások