Minden odavan

   zene: Alexander Ebert
   kiadás éve: 2013
   kiadó: Community Music Group
   játékidő: 45:17


     Igazán kevés olyan film van, amelyet csak egy színész visz el a hátán, a szó szoros értelmében vett one man show pedig tényleg párját ritkítja. Furcsa mód 2013-ban kettő, egymással több ponton is szoros rokonságot mutató egyszemélyes túlélőmozi került bemutatásra, kettejük közül pedig a Gravitáció lett a nagyobb siker, a Minden odavan ugyanis főként a látvány oldaláról nem tudott versenyre kelni a riválisával. A két alkotás viszont nagyjából egy sémát követve mutatja be, milyen sebezhető, aprócska porszem az ember, ha a természet viszontagságainak kitéve, a technika vívmányai cserbenhagyják. A Gravitációban a Sandra Bullock alakította asztronauta a dermesztő és végeláthatatlan űrből próbál a legapróbb szalmaszálban is megkapaszkodva visszajutni a Föld biztonságába, a Minden odavanban pedig Robert Redford megformálásában láthatunk egy idős férfit, aki az űr kihaltságával és mostoha körülményeivel vetekedő Indiai-óceánon igyekszik minden lehetőséget megragadva életben maradni. Ahogyan Bullock, úgy Redford is élete egyik legjobb alakítását nyújtja. Színészi tudásának maximumát produkálja, s teszi mindezt úgy, hogy a film 99 százalékában egyetlen mondat sem hagyja el a száját, ám az életben maradásért küzdő hajós minden mozdulata, arcrándulása, tekintete hihetetlenül hiteles, s ez talán nehezebb színészi alakítás, hiszen itt minden belülről jön, nem lehet sem dialógusba, sem monológba kapaszkodni. Sokkal meggyőzőbb, mint az amúgy szintén kimagaslót nyújtó Bullock, ám míg utóbbi végigparádézhatta az elmúlt díjszezont, addig Redfordot ignorálta a Filmakadémia, és a produkciónak is be kellett érnie csupán egy jelöléssel, méghozzá a hangvágásért.

     J.C. Chandor első filmje, a Krízispont nem lett egy kasszarobbantó alkotás, ám kifejezetten élvezetes, egyedi látásmódú mozinak mondható, ráadásul a kritikusok is szerették. A műveit íróként is jegyző Chandor második filmjével is bizonyította, hogy a jövő egyik nagy rendezőreménysége. Ugyan a Minden odavan nem tökéletes, ám mégis - sajátos stílusából adódóan - figyelemreméltó produkció. A történet vezetése feszes, egyetlen percnyi üresjárat sincs, az pedig különösen nagy bravúr, hogy szöveg nélkül volt képes egy másfél órás, folyamatosan izgalmas mozit létrehozni. Azonban néhány negatívum mellett nem lehet elsiklani. A sztori néhol sokká válik, s bizony könnyen a néző eszébe juthat az a filmes viszonylatban jól ismert közhely, hogy a kevesebb több lett volna. Néhol már annyira sok a főhőst érő csapások száma és olyan képtelen azok jellege, hogy ezzel sajnos a mozi aránytévesztésbe kerül.
     A történet mindenféle különösebb előkészítés nélkül indul. A bajba került férfiről semmiféle háttérinformációt nem tudunk meg a film során, ám ezt nem is hiányoljuk, hiszen nem ez a lényeg, hanem a szituáció, amibe került. Egy szerencsétlen véletlen folytán jachtja egy vízben hánykolódó konténerbe ütközik, amely felsérti a hajótestet. A lyuk pedig pont az elektronikai berendezésnél keletkezik, így a beáramló víz tönkre is tesz mindent, amire egy óceánon hajózónak a tájékozódáshoz és a segítségkéréshez szüksége van. Főhősünk - korát meghazudtoló módon - minden tőle telhetőt megtesz, hogy megmeneküljön, ám az elkerülhetetlent csak eltolni tudja.

     A rendező eddigi két filmjéhez nem a fősodorból választott magának zeneszerzőt, de még csak nem is a másodvonalból. A Krízispont esetében a Shudder to Think korábbi basszusgitárosa, Nathan Larson komponált score-t, és a Minden odavannál is a rock világából keresett zeneszerzőt. Így Alexander Ebertet kérte fel, aki az Ima Robot és az Edward Sharpe and the Magnetic Zeros alterrock zenekarokból lehet ismerős, már akinek, hiszen egyáltalán nem egy túl ismert személyről van szó, még a saját kategóriáján belül sem. Nem ritka, hogy egy filmhez egy rockzenészt kérnek fel komponálni, igaz, nem is túl gyakori, mivel igen nagy lutri az alkalmazásuk. Pozitív példaként hozható fel Trevor Rabin, Mark Knopfler vagy Peter Gabriel, akiknek a filmzene világában is sikerült saját erőből maradandót alkotniuk. Vannak aztán olyan szerzők is, akik filmzenés elismertségüket inkább a rocksikereiknek, és az ezen a téren szerzett hírnevüknek köszönhetik, például Trent Reznor vagy Mike Patton. És hát vannak azon muzsikusok, akik jobban jártak volna, ha maradnak saját világukban, például Jonny Greenwood vagy Gustavo Santaolalla. Ebert aláfestése esetében nehéz eldönteni, hogy az utóbbi kettő közül melyik kategóriába esik. A 36 éves énekes-gitáros a független alternatívrock-zenészek életét éli. Két bandájával több albuma is megjelent már, amerikai zenei fesztiválok gyakori vendége, a magánéletében pedig felbukkannak azok a sztereotip események, amelyeket ezen alkotókról feltételezhetünk, mint például a kábítószer-függőség és a hozzá járó elvonó. A direktor úgy döntött, hogy ismeretlen komponistát szeretne a mozihoz, és több alkotót is tesztelt, végül Ebert 2006-os szólólemeze tetszett meg neki annyira, hogy alkalmazza őt. A megkérdőjelezhető döntése mindenesetre a különcséget értékelő filmkritikusoknál bejött, az pedig megint egy más kérdés, hogy a filmzenékben járatosak a fejüket fogták a score hallatán.

     Már az első meghallgatásától kezdve idegenkedem Ebert aláfestésétől, és sajnos ez a további alkalmakkal csak fokozódott, ráadásul a film alatt sem igazán sikerült megkedvelnem. Ám ez a negatív hozzáállásom inkább a rendező döntésével kapcsolatos, hiszen ehhez a filmhez egy tisztességes filmzeneszerző olyan score-t írt volna, mely akár évtizedekre hivatkozási alapnak számítana. Egy dialógus nélküli filmben, ahol a zenére óriási feladat hárul, egy nagy komponista - tehetsége legjavát adva - valósággal lubickolhatott volna. Ehelyett kapunk egy művészfilmes tucatzenét, mely ugyan nem egy hallgathatatlan produktum, sőt helyenként figyelemreméltó is, ám az elszalasztott lehetőségért nagyon kár. A score melankolikus, merengős, reménytelenséget árasztó, pár hangszeres stílusában Mark Isham, Angelo Badalamenti, Thomas Newman, Clint Mansell vagy Cliff Martinez érzésem szerint sokkal maradandóbbat tudott volna alkotni.
     Fontos megjegyezni, hogy a film alatt a score többször észrevehetetlen, az albumon szereplő tételek jó részét nem is tartalmazza a mozi, vagy csak nagyon megvágva. Így a kiadott muzsika inkább egy koncepcióalbum, sem mint konkrét filmzene, emiatt a CD-n az aláfestés kedvezőbb képet is mutat, mint a filmet nézve. Ebert dalaiban fontos szerepet töltenek be a dallamok, itt persze ezek a háttérbe szorultak, ám azért akadnak témák. Az első track, az "Excelsior" mutatja be a főtémát, a dallam melankolikus szépsége a tételt az album legjobbjává teszi. Azonban meg kell említeni, hogy kísérteties hasonlóságot mutat a Szemtől szemben soundtrackjén is megtalálható, Terje Rypdal jegyezte kompozícióval, a "Mystery Man"-nel, annyi különbséggel, hogy míg Rypdal esetében elektromos gitár játssza a fődallamot, addig Ebertnél a szintetizátor a hangsúlyos. A tempként való alkalmazást talán borítékolhatjuk is. Ha figyelmen kívül hagyjuk az említett hasonlóságot, akkor az "Excelsior"-től nem marad el minőségben az ezt követő "All Is Lost" sem, melynek hullámzást imitáló gitárjátéka, és a szép dallamokat játszó szintiszekciója hatásos delejes hangulatot hozott létre. Ezt a jellegzetesnek is mondható témát használta fel a "Virginia's Dream"-ben is, csak itt szintetizátor mellett különböző csengettyűk és a komponista hümmögése, fütyülése lett társa a gitárjának.

     A rendező és a zeneszerző koncepciója az volt, hogy a score is foglalja magába az egész mozira jellemző csendet. Ez az elvárás egy zenével kapcsolatban persze elég furán hangzik, de Ebert valahogy mégis tejesíteni tudta a kérést. Az aláfestésben nincsenek nagy kilengések a hangerősséget, a tempót és a dallamokat tekintve sem. Végig egy lelassult muzsikát hallunk, ami kétségtelen, hogy illik a tengeren hánykolódó, jövőjét tekintve kilátástalan helyzetű hajótörött kálváriájához, ám a megvalósítás többnyire már nem sikerült túl jól. A score problémái a közel kilencperces "The Infinite Bleed"-del indulnak be. A track vontatottsága, ipari zörejes egysíkúsága, vagy e tételnek műkórussal színezett, szintén depresszív mutációja, a "The Invisible Man" csak percekig működik, utána maximum a kemény ambientfanok lelnek élvezetet bennük. A totálisan jellegtelen "Pulse of the Weight"-et követően érkezik az egyik mélypont, a "Dance of the Lilies", mely egy főtéma-variációra épülő track. Az ennek közepén belépő, szó szerinti óbégatásig is komoly erőpróba a tétel, ám ezt követően a különböző zajokkal, zörejekkel és kattogással színezett zongorás improvizáció már arra késztet, hogy lépjünk gyorsan túl a hátralévő részén. Aki így tesz, bölcsen jár el, mivel így kimarad az életéből Ebert, a sarki kiskocsmából szombat hajnalban az alkoholos delírium határán egyensúlyozva hazavánszorgó, biciklijükkel hadilábon álló jómunkásemberek óbégatásával vetekedő énekművészi teljesítményének második részlete.
     Ahogy a természet erői megtépázzák a filmbeli hajót, úgy marcangolja az egyre színvonaltalanabbá váló albumot a "The Instincts of Boredom". Az eddig jól működő, a hajózáshoz köthető zörejek itt már átveszik a főszerepet, s az sem segít, hogy ezeket egy gőzmozdony zakatolására emlékeztető ütem támasztja alá, tovább fokozva az élvezhetetlenséget. Az utolsó két instrumentális tétel pedig, megadva a kegyelemdöfést, a jachthoz hasonlóan több sebből vérezve elsüllyeszti a score-t. A végén még kapunk egy stáblistadalt, az "Amen"-t, amelynek zenei részébe nem igazán lehet belekötni, nem úgy Ebert énekébe, az ugyanis új értelmet ad a kappanhangnak.

     A zene Golden Globe-díjat kapott, ám már a jelölése is megmosolyogtató. Hogy ez az eredmény miként jött ki, az rejtély, hiszen a film más területeken nem kapta meg a figyelmet, nem lett akkora alkotás sem, hogy vigaszdíjról beszéljünk, ráadásul a marketingje is szerény volt. Mindenesetre Alexander Ebert első és talán utolsó filmzenéjével elérte azt, ami nagyon sok kvalitásosabb komponistának még nem jött össze.