Nagyot dobott Baz Luhrmann 1996-ban a Rómeó és Júliával. Meghagyva az eredeti dialógusokat modern környezetbe helyezte a Shakespeare drámáját, amivel nem kevesebbet ért el, mint hogy azoknak, akik a kilencvenes években voltak kamaszok, az ő filmje lett a Rómeó és Júlia. A korszak zenéi és videóklippjeinek stílusa párosítva a régi, mindenki által ismert történettel, igazi meglepetés volt. Aztán jött Luhrmann következő sikere, a Moulin Rouge!, ami a filmmusical műfaját értelmezte újra. Giccses is volt, meg hatásvadász is, mégis működött. Most is valami hasonlóval kísérletezett, de A nagy Gatsby, F. Scott Fitzgerald csodás, kiábrándult regénye nem adta meg magát neki.
"Nincs olyan tűz vagy frissesség, amely egyenértékű tudna lenni azzal, amit egy férfi szívében légvárként felépít önmagának" - áll a regényben. A nagy Gatsby - sok más mellett - a légvárépítés története, egy álom kergetéséé. Nick Carraway (Toby Maguire) meséli el nekünk Jay Gatsby (Leonardo DiCaprio) sztoriját, aki egy hatalmas, fényűző villában lakik New York közelében, nagyszabású (ez a szó Baz Luhrmann verziójában új értelmet nyer) partikat ad, számolatlanul szórja a pénzt, de közel magához senkit nem enged.
Kivéve Nick-et, aki Gatsby szomszédja és egy kis házikóban él a villa mellett. Nick lesz az, akivel Gatsby megosztja élete titkát: mindent azért tesz, hogy egyszer visszakapja élete nagy szerelmét, Daisy Buchanant (Carey Mulligan alulfoglalkoztatásra biztos nem panaszkodhat), akivel még a háború előtt volt együtt. Míg Gatsby távol volt, a lány férjhez ment Amerika egyik legvagyonosabb emberéhez, az érdes modorú Tom Buchanan-hez (Joel Edgerton), kislányt szült neki és most hatalmas gazdagságban és még ennél is nagyobb boldogtalanságban élnek együtt.
Kérdés, hogy Gatsby, aki rögtön egy szívességkéréssel indítja a barátságot, mennyire őszinte Nickkel, mennyit fed fel neki múltja és mesés vagyona titkaiból. Ahogy az is, hogy pusztán a hatalmas vagyon, amit az évek során az eszközökben nem válogatva felhalmozott, elég lesz-e a lány visszaszerzéséhez.
A nagy Gatsby 1925-ben jelent meg, azóta többször is feldolgozták filmen. A legemlékezetesebb az 1974-es verzió, amiben Robert Redford alakította Gatsby-t és Mia Farrow volt Daisy. Tény, hogy Baz Luhrmann filmje nem hasonlít az eddigi feldolgozásokra, mert ilyen harsány, csillogó és hiperaktív Gatsby még nem született. Luhrmann, ahogy korábban, úgy most is mindent eltúloz, a pezsgő patakokban folyik, a tömeg végeláthatatlan, Daisy szeme folyton könnyes és a ránc sem volt még soha ilyen mély Leonardo DiCaprio arcán.
A nagy Gatsby-ben, ha valaki ideges, akkor ordít, ha autóba ül, akkor száguld, ha szerelmes, akkor a végsőkig elmegy. Nincs jelenet, amin ne tátanánk el a szánkat a ruhák, a kocsik, a házak vagy a tájak láttán. Ehhez járul még a divatos zene (a film egyik executive producere a rapper, Jay-Z) és a 3D, ami viszont a két és fél órás film nagy részében teljesen felesleges. A nagy Gatsby minden egyes percben azt ordítja magáról, hogy most egy nagy, nagy, nagy filmet látunk.
Még a színészekre sem lehet panasz. DiCaprio úgy tűnik, hogy nem tud rossz lenni semmiben, bár a Django elszabadul Mr. Candie-ként jóval emlékezetesebb volt, ahogy Carey Mulligan is tud többet a kétségbeesett, könnybe lábadt tekintetek soránál. Ennek ellenére derekasan igyekszenek, hogy a látványorgia mellett őket is észrevegyük. Ahogy Toby Maguire is próbálkozik, hogy minél többet hozzon ki a mesélő egysíkú figurájából. Hogy Baz Luhrmann a kép mellett a szöveget is tiszteli, azt, mint mindent, meglehetősen direkten hozza a tudomásunkra. Néha egyszerűen kiírja a regény néhány sorát a mozivászonra. Valahogy úgy, mint amikor nagyon tetszik nekünk egy-két mondat egy könyvből és újra olvassuk, ízlelgetjük egy darabig.
A nagy Gatsby lenyűgöz, elkápráztat, elszórakoztat, panaszunk nem lehet rá. Csak a szívet nem érinti meg. Szívesen elnézegetjük, de nem szorítunk szívből Gatsby-nek és Daisy-nek, nem utáljuk igazán Tom Buchanant, nem aggódunk, nem remélünk együtt a szereplőkkel. Így nem is marad bennünk az a keserű érzés, ami a könyv elolvasása után. A cannes-i nyitófilm robbanhat a kasszáknál, robban is, de utána főleg a csillogó, burjánzó képekre emlékszünk. És azokat már láttuk a Moulin Rouge!-ban is.
IMDb: 7,5
Rotten Tomatoes: 49 %
Index: 10/7
