Bővérű, biszexuális festőnő élete Diegótól Trockijig és vissza. A néző a fájdalmasan szép festményekkel és az egzotikus Mexikóval is megismerkedik. De kinek jó ez?
Egy zaklatott sorsú festőnő életének képei, tangóval fűszerezett tivornyák, testi és lelki fájdalom szülte művek és egzotikus fényben kirajzolódó női testek villódznak a vásznon, de én mindezek közepette is azon gondolkodom: Mi késztethette Salma Hayeket arra, hogy filmet forgasson a szürreális stílusban alkotó és élő festőnőről, Frida Kahlóról?
Valamit el akarhatott mondani, ha még a szükséges pénz felhajtását is vállalta, hogy betorpedózza magát a főszerepbe. Csak az önkifejezés vágya késztethette a gyönyörű színésznőt arra, hogy a film teljes hosszában bajuszkás, Papp Lacis szemöldökű nővé maszkírozva tűnjön fel. A filmből minderre azonban csak következtethetünk.
A Frida ugyan pedáns munka. Közönségbarát dokumentumfilm pontosságával és dramaturgiájával követi végig a művésznő életét, értő módon adja vissza a megrázó festmények születésének körülményeit, sőt még a sajátos mexikói világba és szokásokba is bepillantást nyújt. A Fridából áradó erő, szépség és fájdalom magával ragadják a nézőt.
A kérdés csak az, hogy mi a szerepe mindebben a filmnek? A felkavaró érzések forrása ugyanis valójában nem a mozi, hanem a festőnő életműve. Mindaz, amit a Frida elmond, megérthető magukból a festményekből is. Julie Taymor mozija ugyanazt a sikítóan gyönyörű univerzumot fogalmazza meg, amit 60-70 évvel ezelőtt Kahlo olaj, vászon és rengeteg fájdalom segítségével egyszer már felépített.
A Fridából nem derül ki, mi izgatta az alkotókat annyira a történetben. Elszalasztották azt a lehetőséget, amiért érdemes egy művész életét filmre vinni, és megelégedtek az excentrikus festőnő kétségkívül regényes sorsának bemutatásával.
Végigkísérjük a kis híján nyomorékká lett nő életét, látjuk, ahogy a tragikus baleset testi és egy hasonlóan tragikus szerelem lelki kínjai öntörvényű festményekben sülnek ki. Mindezeken túl kirajzolódik a húszas-harmincas évek Mexikójának ragyogó színektől, hajnalig tartó tequilázásoktól, laza erkölcsöktől és a Kahlóval flörtölő Trockijtól forrongó világa is.
Csak azt nem tudjuk meg, mit gondolnak erről a kavarodásról az alkotók. A film két részletet leszámítva diákos pedantériával követi a történetírást. Nem túl eredeti, de hatásos módon a képek időről időre valamelyik Kahlo-vászon kompozíciójába rendeződnek, mintegy megmutatva, hogyan épülnek bele a való élet momentumai a művészi univerzumba.
Az előbbivel szemben hátrányára válik viszont a mozinak, hogy a forgatókönyvíró képtelen volt a hollywoodi sémákról leszakadva ábrázolni Frida és férje, az amúgy szintén világhírű Diego Rivera szabados életvitelét. Morális okokból a feleségéért még fellobbanó érzelmeit is feláldozó Trockij jelenete mögé rendezték a kicsapongó Rivera bűnbánó monológját, ami így olyan életszerű, mintha Luke Skywalker mellé helyeznénk Ron Jeremy pornókirályt, az erkölcsi tanulság végett.
A néző számára giccsesnek tűnhetnek még a vad színekben és fényekben tobzódó képek is, de a helyszínen készült rejtett kamerás felvételeink tanúbizonysága szerint az alkotók ezen a téren sem tértek el a valóságtól.
