Azt hiszem, egyedül vagyok, de azért ide írom, nem esek transzba tőle, hol ez, hol az nem tetszik benne: Julia Robertsre gondolok, tudom, abszolút sztár, mindenhol őt látni, ő kapja a díjakat, és több filmje is fut egy időben. Én meg mégsem - szóval, bennem van a hiba. Most az Oltári nőben játszik, Richard Gere-rel, de ketten együtt sem tudják kihúzni ezt a mozit a leányiskolai limonádéból. Julia Roberts azért "oltári nő", mert már vagy három vőlegényt hagyott faképnél, egyszerűen elrohant, lovon, motoron, gyalog - az utolsó pillanatban, hogy ne mondjam, az oltár elől. Szufla van hozzá, mert homokzsákozik, tudod, amivel a bokszolók trenálnak.
Gere mint újságíró ezt a sztorit írja meg, a csajszi viszont néhány pontatlanságért feljelenti, mire kirúgják a laptól. Na most jön a bonyodalom: a skribler nem hagyja annyiban, meglátogatja ezt a falusi vadócot, szép lassan kibogozza a történetet, közben viszont ő maga meg belebogozódik a nagy szerelembe, a vadóc ugyancsak. Hepiend, persze nem falun, hanem New Yorkban, a Central Parkra néző kégliben, csoda kilátás - éjszakai felhőkarcolók -, s a csodanő, ez a Miss Makranc térden állva kéri meg Richard Gere kezét. Mit akarsz még? (Mellesleg Gere szuper - de miért ne volna az?)
A rendező (Garry Marshall) mindent a két sztárra bíz (velük csinálta annak idején a Micsoda nőt is, az nagyon bejött), most abban reménykedett, hátha elhúzzák ezt a kocsit is (nem húzzák). Bár sejthette, hogy az ilyen felmelegített káposzta nem igazán ehető, ezért aztán minden divatos szociológiai közhelyet belerak a történetbe. Ennyiben ez a mozi egy életforma telefonkönyve is lehetne. Itt van a falusi élet utáni nosztalgia: végtelen kukoricaföldek, kis közösség, ahol mindenki mindenkit ismer, csupa rendes ember, s ahol állni látszik az idő, szemben a romlott várossal, ahol mindenki csak rohan meg őrjöng. Ez most - hanyadszor? - nagyon megy, divatja olyan gyorsan jött, ahogy tűnik el a rurális környezet. (Olvasom például, hogy ebben a filmben az amerikai falusi jeleneteket egy Berlin melletti kisvárosban vették fel: odahaza már nincs is olyan igazi, mesebeli belőle...)
Azután itt van e generáció betegsége: ezek a fiúk-lányok mindenféle tartós elkötelezettségtől menekülnek - legyen az állás, párkapcsolat vagy akár szerelem. Nincs rá idő, nincs hozzá bátorság, vagy bezavar az a remény, hátha lesz jobb - és miért ne lenne? Aztán itt van az identitás hiánya: házasságunkat csak hármasban lehet kibírni - mondja valaki a filmben -, kettőnkön kívül a pszichiáter is kell hozzá. (Van itt még mit tanulnod...) Vagy: nő férfiszerepet játsszon, férfi meg partneréét, a hagyományos nemi szerepek diszkriminatívek, lejátszottak, ezért aztán ma nagyon menő a szerepcsere - machóék szabadságon vannak, helyükbe jött az egyenfazon, meg a jellegtelenség. Továbbá nem divat a szex, bár nyelvi tréfákat meg lehet ereszteni. Ami marad, az minden naiv filmrománc kelléke: itt mindenki gazdag, legalábbis tehetős. A munka nélküli újságíró jobb helyen lakik, mint a laptulaj...
A film egy dologban nyer: a népek ki vannak éhezve egy kis romantikus történetre, ahol se sírni, se félni nem kell, ahol a vászon arról mesél nekik, hogy van még szerelem meg románc. Mert ez hiánycikk a mozipiacon. (Igaz, hogy az életben is...)
Most már bevallhatom neked, hogy a kezdő mondat sem úgy igaz, ahogy írtam: Julia Roberts jó színésznő, fekszik neki ez a makrancos hölgy szerep - pláne mikor csipetnyi humorral kavar. Kár, hogy csak a végére eresztette el magát.
