zene: Hans Zimmer
kiadás éve: 2000
kiadó: Hollywood Records
játékidő: 45:52

A "Mission: Impossible" című, a hatvanas évek második felében útjára indított sorozat a legnépszerűbb tévés produkciók sorát gyarapítja. A lehetetlen küldetéseket megoldó csapat történetei először 1966 és 1973 között futottak a képernyőkön, ezt követően pedig 1988-ban élesztették fel őket újra, ám két évvel később leállították a forgatást. Az IMF-titkosügynökökből álló team mozifilmes debütálása már az első széria után szóba került, ám végül a projekt egészen addig hevert a Paramount Pictures egyik fiókjának mélyén, míg Tom Cruise meg nem vásárolta a jogokat. A Brian De Palma rendezésében készült mozit több támadás is érte: egyrészt azért, mert a csapat vezetőjét, Jim Phelpst árulónak állították be (emiatt a karaktert a sorozatban megformáló Peter Graves is nemtetszését fejezte ki), másfelől pedig azért, mert nem egy csapatról szólt a film, hanem a magányos ügynökről, akit Cruise alakított.

A 2000-ben mozikba került folytatás azonban az iménti kritikák ellenére alig változott valamit: bár a Cruise által megformált Ethan Hunt ügynöknek ezúttal vannak segítői, összességében véve inkább statiszták érzését keltik, mintsem egyenrangú felekét. A John Woo által rendezett produkció a bevételi adatokat tekintve sikeresnek mondható, azonban egy teljesen egyszerű, csavarmentes történettel rendelkező, középszerű mozi került ki a hongkongi akciómágus kezei közül, akit ez előtt olyan filmek révén ünnepeltünk, mint a "Rés a pajzson" vagy az "Ál/arc".

Miután fény derült arra, ki ül majd a rendezői székbe, nagyjából sejteni lehetett, hogy az aláfestésért egy Media Ventures-közeli emberke lesz majd a felelős. Amikor bejelentették, hogy Hans Zimmer fogja elkészíteni a score-t, elégedetten dőltem hátra, és vártam az újabb remek akciómuzsikát kedvenc komponistám tollából. A mozipremiert követően azonban igencsak meglepődtem azon, hogy a szimfonikus muzsika helyett egy rockos mű készült a produkcióhoz, mely stílusban a komponista későbbi bevallása szerint már régóta szeretett volna alkotni valamit (e vágy egy Trent Reznor-szerzeményt követően ébredt benne, amelynél producerként működött közre), csupán a megfelelő projektre várt.

Zimmer természetesen megtartotta a Lalo Schifrin által jegyzett, méltán népszerű témát, ám ezen kívül sem más korábbi motívum felbukkanása, sem pedig a hangszerelés nem emlékeztet minket arra, hogy M:I-zenével van dolgunk. A szerző már az első perctől kezdve tisztában volt azzal, hogy egy ilyen blockbusterhez mindenki nagyzenekarral előadott muzsikát vár majd tőle, ám ő más irányba indult el: összeállította a tizenegy főből álló The Mission: Impossible II Bandet, akikkel úgy készítette el művét, ahogyan egy zenekar dolgozik az új dalán. A tagok természetesen a saját háza tájáról kerültek ki, így többek között Jeff Rona, Nick Glennie-Smith, Klaus Badelt, Heitor Pereira és Lisa Gerrard is kivette a részét a munkálatokból.

A végeredmény tehát egy zúzásokkal tűzdelt akcióscore lett, melyet az albumnyitó "Hijack" remekül vezet fel. Az elektronikus elemekkel támogatott tételt aztán az "Iko-Iko" című dal követi a Zap Mama előadásában, amely a filmben hallotthoz képest eltérő változatban került fel a korongra (ugyanezen dallal Zimmer korábban már egy másik Cruise-os mozi, az "Esőember" kapcsán szintén találkozott). A "Hijack" és a hozzá hasonló darabok hivatottak alátámasztani Hunt küldetését, aki ezúttal a halálos kiméra vírus elszabadulását próbálja megakadályozni. A kompozíció változatosságáról egyrészt a "Seville" című tétel gondoskodik, amely a spanyol helyszínen zajló cselekményt követi a helybéliekre jellemző, temperamentumos zenei megoldások alkalmazásával, másrészt egy szerelmi motívum, hiszen a forgatókönyvnek köszönhetően a legyőzhetetlen IMF-titkosügynök érzelmes oldaláról is lehull a lepel. A filmben a veszélyes vírus mellett Nyah (akit a brit származású Thandie Newton alakít) is a középpontba került, aki ennek megfelelően önálló témát kapott, amit Zimmer csapata a "Nyah" és a "Nyah and Ethan" trackekben mutat meg nekünk. A kellemes gitárjátékra épülő muzsika kifogástalanul illik az egzotikus szépségű színésznő karakteréhez.

A lazább zenét takaró "The Heist"-et követően előkerülnek a mélyebb hangzások, a kórus (melynek tagjai többnyire a tipikus "zimmeri szöveget" skandálják), valamint a túlpörgetett akciótételek (ilyen például a "Bio-Techno", valamint a "Bare Island"), s kezdetét veszi a jó és a rossz közötti küzdelem. A muzsika számomra legértékesebb része e blokkban található: bármennyire is hatásvadásszá és kiszámíthatóan zimmeresre sikerült az "Injection", tökéletesen passzol minden egyes képkockához - fényéhez pedig nagyban hozzájárul Lisa Gerrard csodálatos, ugyanakkor fájdalmat, szomorúságot tükröző énekhangja. Ez a dallamsor később a "Mano a Mano"-ban bukkan fel újból, ám ekkor már nem az elválást, hanem a végső összecsapást követi nyomon különféle dobszólók kíséretében.

Összességében véve nem ez a kedvenc darabom a germán komponistától, és mint "Mission: Impossible"-zene sem sikerült túl kiemelkedőre, ám az kétségtelen, hogy a film alatt működik, s bár tőlem ugyan kissé távol állnak az ilyen jellegű aláfestések, mégis jólesik időnként elővenni és meghallgatni ezt az albumot. A score (amely egyébiránt enyhén szólva is vérszegény és igénytelen borítóval rendelkezik) mellett egy betétdalos változat is napvilágot látott, melyen szintén megtalálható a "Nyah", valamint az "Injection". Utóbbi kiadvány érdekessége, hogy tracklistája attól függően változik, hogy mely országban került forgalomba, így összesen hét különböző változattal találkozhatunk - ezek között egy-két számnyi eltérés figyelhető meg.