Ez a Herkules nem az a Herkules, akit eddig ismertünk. Brett Ratner vászonra álmodott képregény-adaptációjában nem csupán emberek és mitikus lények csapnak össze, hanem az ókori hőst körüllengő legenda és a mögötte lévő igazság is.
Miért pont Herkules maradt volna ki? A még mindig töretlen népszerűségnek örvendő – sőt, a néhány hét múlva érkező A galaxis őrzőivel sokak számára egyfajta műfaji csúcspontot elérő – képregényfilmek több esetben is bizonyították már, hogy szeretnek incselkedni a történelemmel. A hidegháborút átíró Watchmen: Az őrzők, az alternatív Angliában játszódó V mint vérbosszú vagy épp a legutóbbi időutazgatós X-Men-film mellett azonban volt már szerencsénk(?) kifejezetten történelmi alapokra helyezett képregény-adaptációhoz is a közönséget megosztó 300, valamint annak folytatása, az egyhangúlag borzalmasnak vélt 300 – A birodalom hajnala képében.
Nem volt tehát könnyű dolga a Herkulesnek, hogy visszalágyítsa a háromszázszorosan megedzett szíveket, és emellett valami újat is tudjon mutatni egy mindenki által jól ismert hős életéről. Mert ugye a legendás hérosz tizenkét próbatételének (a nemeai oroszlán megölése, Minósz bikájának megszelídítése, a heszperiszek almáinak megszerzése stb.) sokadszori filmre vitelét aligha lehetne újdonságnak nevezni. Szerencsére azonban nem is ez történik, hanem mindezek néhány perces, film eleji felsorolása után kezdetét veszi Herkules (Dwayne Johnson), a félistenként tisztelt zsoldos önálló története a trákok földjén.
Igen, Herkules a zsoldos. A film – illetve az alapanyagául szolgáló Radical Comics képregény – alapötlete ugyanis az, hogy a mindenki által rettegett Herkules valójában nem Zeusz fia, csupán egy harcos, aki aranyért bocsátja áruba izomzatát. Ráadásul nem is egyedül harcol, mint ahogy a legendákban mesélik, hanem egy ötfős csapattal, melyben a képzett harcosok (Rufus Sewell, Aksel Hennie és Ingrid Bolsø Berdal) mellett helyet kap egy jós (Ian McShane), valamint Herkules unokaöccse, Iolaus (Reece Ritchie) is, akinek feladata, hogy a hérosz hőstetteit némiképp felnagyítva adja tovább, hozzájárulva ezzel a róla szóló legendák mitikusságához.
A film egyetlen nagy erénye – és a 3D ellenére is csak közepesen erősre sikeredett látvány, valamint a tejesdoboz-felirat szintű dialógusok fényében az egyetlent érthetjük nyugodtan szó szerint –, hogy felettébb következetesen viszi végig ezt a fajta mítoszirtást. Az ötödik perc környékén felbukkanó főhős rögtön egy önironikus fricskával kezd, elindítva ezzel egy olyan lavinát, mely végül nemcsak saját félisteni eredetét és emberfeletti képességeit, hanem az egész mondavilág mitikusságát porba tiporja. Ebben a világban nem léteznek kentaurok, csupán a félhomályban állataikkal egybeolvadni látszó lovasok, de még a rettegett hydráról is kiderül, hogy kígyómaszkos banditák egy csoportja.
A dolog érdekessége azonban, hogy a mítoszirtás nem csorbítja hősünk hírnevét, épp ellenkezőleg: Herkules csak akkor válik képessé társai megmentésére, miután szembesült – helyesebben miután a nézőt szembesítették – sebezhető emberi mivoltával, és mint ilyen, képes megszabadulni az őt állandóan kísértő démonaitól. Nem lenne szerencsés a Herkulest egy szinten emlegetni Nolan Batman-trilógiájával, de az emberi törékenységére ráébredő képregényhős alakja valamennyire mégis adja a párhuzamot. És ha már a párhuzamoknál tartunk, nem mehetünk el szó nélkül a film végén elhangzó kérdés mellett sem, mely akaratlanul is a Pi életének zárlatát juttathatja eszünkbe: Kire/mire van nagyobb szükségük az embereknek? Valakire, akiben hihetnek, vagy az igazságra?
Látványorientált mozi ellenére tehát igenis találhatunk érdekes gondolatokat Brett Ratner alkotásában, melyek persze csak félig-meddig kárpótolnak az egyébként unalomba fulladó középszerűségért, a már említett botegyszerű dialógusokért, valamint az utolsó harcjelenet kivételével meglehetősen zűrzavaros, kamerakapkodós, és epikusnak közel sem nevezhető csatákért. Ez a Herkules tehát nem az a Herkules, amit eddig ismertünk – ám ez nem feltétlenül baj.
