G. B. Shaw Szent Johanna című darabját mutatta be péntek este a Nemzeti Színház, Alföldi Róbert rendezésében. Sejthetővé válik belőle, hogy az igazság irányába törő, egyenes gerincű, saját feje után menő ember, ma is meglehetősen kényelmetlen, ezért ugyanúgy lehet koncepciós per áldozata, mint több száz évvel ezelőtt.
Hatalmas, festett tyúkok kotkodácsolnak a kezdőjelenetben. Temérdek van belőlük, betöltik a Nemzeti tágas színpadát, lényegében díszletként funkcionálnak, maga a rendező, Alföldi Róbert tervezte őket.
A várkapitány mégis hevesen perlekedve az intézőjével, azért panaszkodik, mert nincs tojás. Igencsak indulatos a Nagy Zsolt által alakított derék hadfi, hiszen, ha szemmel láthatóan annyi a tyúk, mint égen a csillag, hogyhogy nincs egyetlen árva tojás sem? A riadt, de azért Váncsa Gábor megformálásában fifikásnak is tűnő intéző, azt állítja, hogy nem tojnak a tyúkok. A kapitány szerint ez képtelenség, nyilván lopják a tojásokat. Hiszen például tegnap tej se volt. Az intéző kijön a színpad elejére, és egyszerre mondja az urának meg nekünk, hogy holnap már semmi sem lesz.
Olyan ma a közhangulat, hogy ettől azért kis időre megáll a levegő. Megáll az majd néhányszor jobban is az előadás közben, de ez az első pofán csapás. Az ember persze rögtön gyanakodni kezd, hogy a darabot a mai nyelvre újra fordító Nádasdy Ádám írt bele ilyen leleményesen találó mondatokat a szövegbe. De nem, ez bizony ott van az eredetiben is, mert már az éleselméjű, élvezetesen vitriolos humorú G. B. Shaw is volt annyira rafinált, hogy ugyan a százéves háború, az angolok és franciák szembefeszülése idején, játszódik a darab, de abban nagyon is az író kora, az álnok huszadik század tükröződik, amitől bármennyire is reméltük, olyan jelentősen egyelőre nem különbözik a huszonegyedik század. Most is a káosz, a gyűlölködés, az ádáz ellenségeskedés az úr. Bánfalvi Eszter Johannája nem körmönfontan képviselt érdekei szerint cselekszik, mint bárki más, hanem a józan paraszti eszére hallgat.
Ezért jár neki máglyahalál, majd röpke négyszáz esztendő múlva szentté avatás, ha úgy tetszik, rehabilitáció. Egyszerre naivul tiszta és elszántan akaratos. Égi hangokat hall, de ezek valójában az ő belülről fakadó sugallatai, amiket irigylésre méltó szuggesztivitással képvisel, tömegeket képes mozgatni.
A Vígszínház legendás Szent Johanna előadása, a már kezdőként is revelatív Kútvölgyi Erzsébettel, ifjúkori emlékeim szerint, felemelően tragikus volt, jóval később Taub János szintén a Vígben, ugyancsak tragikai húrokat pengetett egy kevésbé sikerült előadásban. Alföldi most szatirikusabb produkciót rendezett, miközben a szűz megmaradt tragikus hősnek, aki elszántan szembemegy az árral, és már bukásában felmagasztosul. De akik máglyára küldik, azok röhejesebbek lettek.
És bármennyire is sunyiskodva konspirálnak, átláthatóbb a galádságuk, szembetűnőbb a hazugságuk még akkor is, ha a népet sikerül ügyes körmönfontsággal átverniük. A Kulka János által játszott gróf egy hosszú, rideg tárgyalóasztalnál, ami lehetővé teszi, hogy a felek testi mivoltukban is minél távolabb legyenek egymástól, először ékesszóló érveléssel, majd mind ingerlékenyebben bizonygatja, hogy a lánynak vesznie kell, ami számára nyilvánvaló üzleti érdek. Fodor Tamás püspöke emberi húrokat penget, de közben politikai érdekekre kacsint, hétpróbás rafinériával igyekszik arrafelé terelni a szót, hogy úgy tűnjön, neki van igaza.
Znamenák István káplánja gyűlölködő rasszista, akiből hol kitörnek az indulatok, hol ő is szóvirágok közé rejti valódi közlendőjét. Shaw vitadrámát írt, és Alföldi a produkció zömében nem szolgál különösebb akciókkal, ötletpetárdákkal, meghagyja a szöveg elsőségét. Ez ilyen nagy térben komoly kockázattal jár. Székely János Caligula helytartója című vitadrámája azért is hatott a nyáron erősebben Zsámbékon, egyik főszerepében szintén Fodor Tamással, mert közelről láthattuk a színészek mimikáját, apró rezdüléseit, és jól hallható volt minden szavuk. Ha ez nem adottság, ingadozóvá válhat a feszültség, és bár sok mondat telitalálat, mégsem egyenletesen erős a produkció.
Bodrogi Gyula olyan érsek alakját rajzolja meg, aki sokat látott, és ezért maga sem hisz különösebben azokban a tanokban, amelyeket hirdet. Földi Ádám uralkodásra alkalmatlan, infantilisen hebehurgya trónörökös. Szabó Kimmel Tamás Fattyúja mintha értené Johannát, de aztán ő is kihátrál mögüle. László Zsolt inkvizítorként a kegyetlenséget szóvirágokkal leplezni igyekvő aljasság mintapéldánya. A színpad hátterében a vetített máglya monumentális.
Hozzá a szükséges famennyiséget a szereplők hordják össze apró gallyakból, nyilvánvalóvá téve, hogy mindenki hozzájárul a pusztító tűzhöz. Itt sem egyértelmű tragédiát látunk, Johanna meztelenül rohangál egyik hatalmasságtól a másikig, és próbál segítséget kérni, de valamennyien pitiánerül nevetséges handabandázással kergetik el maguktól. Aztán, négyszáz esztendő múlva, mesebeli módon végignézik a szentté, tulajdonképpen szoborrá avatását, és biztosítják bocsánatkérésükről, de rohamtempóban szétrebbennek, amikor a lány megkérdezi tőlük, hogy csodatévőként föltámadjon-e?
Ma is csak tetemes gondot okozna egy igazmondó, gerinces ember, aki faltörő kosként megy előre a saját feje után. Ki a fenének kell ilyen? Jobb előle eliszkolni, vagy modernkori koncepciós pereket kreálni. Ütősen aktuális közlendő, de nem végig szól dermesztő erővel.
