Állítólag Herendi Gábor, a szemletanács elnöke nyilatkozta, hogy ez a közönség talán mégis megérdemelte volna a Tarr-filmet, mire az újságíró kolléga annyit tett hozzá pikírten, hogy mi meg erről most gondoljunk, amit akarunk, vagy valami ilyesmi. Két dolog miatt írom ezt - azon túl, hogy marha jópofának tartom. Az egyik, hogy a fiatal magyar rendezők közül épp Flieagauf Benedek az, akinek munkásságát leginkább Tarr Béláéhoz hasonlítva szokás emlegetni (én legalább is szoktam, innentől kezdve ez szokás, még ha szűk körben is), így akár fájdalomdíjként is felfoghatta a nézősereg a Tejút című alkotást. A másik ok, amiért felemlegetem ezt a jól eltalált újságírói félmondatot, hogy a Tejút lényege épp itt keresendő: gondolj róla, amit akarsz. Nem, nem olyan értelemben, hogy tetszett vagy sem, és főként hogy ez most egy jó film, vagy sem, mert itt valami egészen más síkon kell erről beszélnünk. A Tejút a rendező elmondása szerint egy "meditatív ambient" mozi, ebből én a megtekintése előtt csak a meditatívat értettem, és ez azóta sem változott, de azért kapizsgálom, miről van szó: sokkal inkább a néző szabad asszociációira épít, mint más filmek. Mert tegyük hozzá, minden film, minden művészeti alkotás láttán/hallatán/olvasatán megindul bennünk a Madeleine-sütemény effektus, mondjuk az Alien vs. Predatornál talán nem áramlanak olyan szabadon a képzetek, az elég konkrét, de valami morzsa mindenhol fellelhető, ha akarta ezt a készítője, ha nem. A Tejúté ráadásul szánt szándékkal készített mozgó Rorschach-tesztet; állítom, eljön az idő, amikor komoly orvosok is használják majd ezt a filmtípust a mostani hülye pacáik helyett.
És mindebben az a szép, hogy tényleg mindenkinek más képzetei születhetnek a film láttán. Igaz, hagy időt vajúdni bőven. Aki látott már Fliegauf-filmet, tudja, hogy a megbecsült fiatal rendező nem egy hamari fajta - őszintén szólva, egy kellően elmélyedt Tejút-vetítés után a Sátántangón csak úgy kapkodja az ember a fejét. A film össze-vissza nyolc (remélem, jól számoltam) snittből ál, valamennyi statikus, a kamera nem moccan, csak a szereplők, már ahol vannak, bár szereplő ugyanúgy a konténer-halom, a hinta, a kopár fa és a medence is, mint ahogy a sziklán bicikliző srác, a botjára görnyedő néni, a tóparton kocsit toló anya, a felajzott az öregember és az afro melós. Tény, ami tény, aki korábban csak a Dealert nézte meg Fliegauftól, mert "jópofa a címe", vagy azt se, az egy kicsit meglepődött. A szemlén voltak ilyenek páran, ezt kár volna elhallgatni. Ez nem az ő filmjük. A laikus nézők közül talán kevesebben lesznek, akik piedesztálra emelik, de azért lesznek, leszünk elegen így is, és ez bőven elég. Mint ahogy egy halom fesztiválon is imádta a zsűri, ezért is nyert többek között Arany Leopárdot Locarnóban. A díjeső persze önmagában sosem garancia rá, hogy remekmű született. De azért érdemes gyanakodni.
