Ha két óra negyven percig tart egy film, és abból csupán tíz perc élvezhető, az nem jó arány. Ez a legfinomabb megállapítás, amit a New York bandái (Gangs of New York) című Martin Scorsese-filmről mondhatok. Az is igaz azonban, hogy ilyen arányok esetében semmilyen érv nem szól amellett, hogy az ember körültekintő legyen kritikai észrevételei megfogalmazásában. Ezt belátva annyit mondhatok, hogy a New York bandái gyomorforgató giccs, ami napokra beeszi magát az ember sejtjeibe, és ott mérgez. Lassan és hosszú ideig adagolódik a hülyeség, az ízléstelenség, a pátosz, és biztos vagyok benne - ismerve és elszenvedve a filmforgalmazás marketingstratégiáit -, hogy Scorsese és szövetségesei rengeteg embert betegítenek meg filmjükkel világszerte.
A New York bandáit mégis ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi arra a filmtörténeti eseményre, amikor az amerikai nemzeti ideológia találkozik a rossz ízléssel és az idiotizmusig menő érzelmeskedéssel.
Scorsese minden bizonnyal egy léleknemesítő, hazafias filmet akart csinálni New York hőskoráról, amikor a vad erő és az alattomos erőszak állt szemben az éppen kialakulóban lévő törvényes keretekkel. Káosz kontra a törvény szabadsága. Elementáris érzelmek, állati indulatok, harc a földért és az életben maradásért. Scorsese azonban úgy elrontotta a filmjét, hogy az egészből szinte semmi sem látszik, csak valami bábszínházi stílus. A New York bandái éppen olyan, mint amikor Vitéz László elagyabugyálja az ellenségeit. De minden, ami ott ironikus, humoros és könnyed, az itt súlyos, buta és halálosan komoly. 1863-ban járunk, amikor Manhattanben zajlanak a bandaháborúk a friss ír bevándorlók és az alapító atyák több generáció óta itt élő leszármozottai között. A város ekkor még jobban hasonlít egy középkori településre, mint egy gyorsan iparosodó, majdani metropolisra. Itt, ebben a televényben küzd ír emigránsok utódaként Leonardo DiCaprio apja gyilkosával, a bandavezér Daniel Day-Lewisszal, és itt szeret bele a zsebtolvaj szélhámosnő Cameron Diazba. Ármányra ármány, pörölycsapásra pörölycsapás, csókra csók, tömegjelenetre tömegjelenet. Így telik el nagy nehézségek árán két óra negyven perc, olyan szellemi sivárságban, amit az ember tulajdonképpen nem is nagyon hisz el. De sajnos tévedésről szó sem lehet. Scorsesét egyszerűen elragadta a gyermeki hév, és a díszletépítők, a technikusok és jó szándékú színész társai segítségével egy terepasztalon eljátszotta a polgárháborús Amerika egyik legvéresebb városi összecsapását. Ennél többre nem maradt energiája. Állnak a Potemkin-falak, röhejesen festenek az álbajuszok és parókák, meregetik szemüket a híres szereplők a díszletváros helyszínein, éppen úgy, mintha rajzfilmben lennének, csakhogy meglegyen a rendező álma: elmondhassa himnikus vallomását New Yorkról. Sematikusan, bősz alázenélések közepette órákig nézzük, hogy bizony New Yorkban mennyi vér folyt el a csatornákban, mennyi elszabadult indulat és mennyi szenvedély és mennyi áldozat kellett ahhoz, hogy ez a pompás város az lehessen, ami most. És ezt látjuk is. Scorsese tobzódik a vidámparki látványosságokban, a leleményes harci eszközökben és a cowboyosan felvont szemöldökökben. Más nincs ebben a filmben. Nincsenek rendesen megírt és eljátszott viszonyok, sem feszültségek. Hiányzik a tét a nagy jövés-menés mögül. Tudjuk persze, miről beszél, csakhogy annyiszor mondja és olyan laposan, hogy az embernek nincs kedve megérteni. Aztán bekövetkezik a legszomorúbb pillanat. A film fináléjában bizony megjelennek a mai New York felhőkarcolói.
Martin Scorsese ezen a ponton vélhetőleg meghibbant.
