Az infantilis animáció legszebb hagyományait követi a Pánikfalva című belga film, amelyben három fröccsöntött műanyag figura, a Ló, a Cowboy és az Indián szülinapozni készül, de váratlanul hajléktalanná válnak, és még lopós vízi szörnyek is bosszantják őket. A mese végére kiderül, hogy vicces abszurdból is megárt a sok.
Ha animáció, akkor elsőre még mindig selymes szőrű 3d-s állatkák jutnak eszünkbe, vagy esetleg valami Tim Burton-ös bábozás. Az igazán elvetemült rajzfilmesek viszont olyanok, mint a gyerekek, akik egy marék színes műanyag kupakkal is képesek órákat játszadozni. Szinte bármiből tudnak animációt gyártani, ami a kezükbe akad, akár albumborítókból is. Foky Ottó például a hetvenes években a piacon szerezte be Babfilmje szereplőit, egy svájci fickó meg emberekkel helyettesítette a pixeleket Space Invader-es kisfilmjében.
A Pánikfalvában is szereplő háztáji barkácsjelleget igazán a South Park vitte tökélyre, ami főleg az elején nézett ki úgy, mintha pár beszívott szülő szabadult volna be az óvodába színes papírokat ollózgatni. Ezt a nemes hagyományt folytatja a Pánikfalva is, amely készülhetett volna úgy is, hogy két kreatív elmebeteget szabadjára engednek a Belga Vidékfejlesztési Múzeum egyik terepasztalán.
A film főszereplői a legegyszerűbb fröccsöntött műanyag figurák alaptípusai, a három főszereplő mellett az európai falusi élet összes ismert szereplője felvonul, a horgolt mellényes parasztgazda, a bamba tekintetű tehenek, a kövér disznócskák, a szamár, a postás és a rendőr. A legmegkapóbb talán a szomszéd parasztasszony, akinek fixen lóg a karján egy moslékos vödör.
Mellékszál ugyan, de fontos megemlíteni, hogy ebben a műanyag figurás műfajban egy hasonlóan borult magyar alkotás is született, a zseniális Székely nyelvleckék magyaroknak rendezője, Jakab-Benke Nándor készítette nemrég a Nem szabványos rénszarvas című dadaista rövidet, amelyben egy románul karattyoló banya jár túl két székely kommandóslegény eszén.
A belga animáció a szándékos esetlenséget szemet gyönyörködtető profizmussal viszi végig, és a francia szinkronhangok is adnak egy erős alaphangulatot, amin az idióta hangeffektek dobnak még egyet. El sem tudnám képzelni, hogy egy ló, aki újságot olvas, üdvözlőlapot kap a szülinapjára, és kocsival megy a zeneiskolába, ne franciául beszéljen.
A Pánikfalva viszont becsapós, mert a szereplők csak látszólag készültek gyurmából, mint a mi Zénónk, még ha ugyanazt a placcsanós-szétfolyós humort is veti be, miközben Newton a röhögéstől pörög a sírjában. Valójában műanyag figurák. A Pánikfalva terepasztalán a palacsintává lapított kakukkos órát csak fel kell fújni, és szebb, mint újkorában, egy húsz háztömbnyi téglarakás simán megáll egy házikó tetején mindenféle kötőanyag nélkül, és az udvaron álló pocsolya átjáró egy mélytengeri világba, ahol a víz alatt gyullad ki a tűz.
Bár a képtelen történetnek van eleje, közepe és vége, az egész mégiscsak öncélúan záporozó poénok és gegek füzére. Mire odáig értünk, hogy az üvöltöző parasztgazda tehenekkel bombázza a házát, amiben egy víziszörny-család vacsorázik, közömbössé váltam. A Pánikfalva rengeteg szimpatikus vonása ellenére sem vett le teljesen a lábamról, de ha a poénokat elosztjuk a költségekkel, akkor valószínűleg jobban jön ki, mint bármelyik Pixar-mese.
Közönséget itthon nem egyszerű toborozni hozzá, valószínűleg gyerekekkel és tizenévesekkel érdemes kísérletezni, és azokkal, akik szerint a 3d-animáció rossz, mert túl steril. Francia nyelvterületen azért sokkal könnyebb, mert ott a tévében ment az a húszrészes sorozat, amiből az egész estés verzió kinőtte magát. A rövidekből többek között a Youtube-on lehet csemegézni.
