Muszáj-hősök

Bocs, egy kicsit késtem ezzel a filmmel, pedig Al Pacino a kedvencem, és a mozi sem akármilyen. A bennfentes című film (rendezte Michael Mann) két ember drámája: a fiatal tudós (Russell Crowe) rájön, hogy a dohánygyár, amelyik kutatóként alkalmazza, olyan nikotinfüggést elősegítő adalékot kever a bagóba, amely rákot okoz. És nyilvánosságra akarja hozni anyagait. Al Pacino, a CBC tévétársaság hírműsorának producere ráharap a botrányra, és megveszi a sztorit. Na, most tudom, hogy az egész már lejátszott ügy, a dohánygyárakat több bíróság sok százmilliós kártérítésre ítélte, újabb (sikeres) perek vannak kilátásban, meg hogy Amerikában az egész "cigizünk/nem cigizünk" ügy már eldőlt. Szóval látszatra utánlövés ez a dráma. De csak látszatra.
Mert ez a mozi nem erről szól. Hanem arról, hogy mit tud tenni a média, a tévé. A tudóst az első menetben megfenyegetik, "tartsd a pofád" parancsokat kap egykori munkahelyéről, gyerekeit akarják megölni. És mindent elveszít: házat, vagyont, feleséget, gyereket. A fiatal kémikus vállalja a történetet, adja hozzá arcát, nevét meg a bírósági tanúskodást is, pedig tudja, mivel játszik. A sztori azonban elsősorban nem róla mesél, hanem Al Pacinóról, hogy neki mennyi baja van. Mert a sztori fennakad a CBS felső emeletén: a cigarettagyár keze hosszú, pénze, mint a pelyva, és eléri, hogy a társaságnál leállítsák a műsort. Előbb a jogi osztály száll rá, aztán - mikor Al Pacino szívóskodik - jön az atombomba: ha nem paríroznak, a dohánycég tokkal vonóval megveszi az egész kócerájt. Sakk-matt.
Mindez nem fikció. Tán két éve láttam az eredeti dokumentumfilmet is, az igazi - nem filmhős - tudós mesélte el lenyomásának történetét: tényleg mindene ráment, még egy középiskolába sem tudott elhelyezkedni, a cég mindenhova utánanyúlt: a nagy pénz kaszál. (A főnökök tudják, hogy fennmaradásuk a tét...) Ott, a doku-történetben is esett szó a tévéről, de úgy, hogy végül is ejtették a botrányt - mindenki félt. Szóval a sztori maga a valóság, igaz, megszépítve. Amit látunk, az Al Pacino harca a műsorért. Letiltják, ő meg elmegy egy nagy laphoz, elmeséli a balhét - aztán a cikk hatására végre lejöhet a műsor. A csatát megnyerték.
Csakhogy a háborút elvesztették. És ez az igazi sztori a filmben. Al Pacino a végén, a győzelem pillanatában feladja: nem csinálja tovább ezt a szakmát. Mert azt látja, hogy a tévé már képtelen megvédeni informátorait, és ami fontosabb, képtelen befolyásolni a közvéleményt - infotainment lett az új jelszó, vagyis szórakoztató hírek kellenek, és ha akad egy ilyen felkavaró anyag, az legfeljebb kivételként megy át - és akkor is ki figyel oda? A film azt sugallja, hogy elmúltak már azok az idők, amikor a média - az újságíró - politikát tudott csinálni. Ez a rezignált vallomás viszont korszimptóma. Pár éve Robert Redford csinált hasonlót Michelle Pfeifferrel (A hírek szerelmese) - annak is az volt a vége, hogy az igazságmániás riporter bedobja a törülközőt, abba akarja hagyni a hírcsinálást. Mert nincs rezonanciája annak, amit csinál. Valami tehát lehet ebben a rezignációban: mire kiteljesedett a totális tévéőrület, meg is szűnt társadalmi hatása. Ezért gondolták úgy a filmesek, hogy ez az igazi dinamit: a tévé drámája. A hírpiac is milliárdos nagyságrendű, eladható-vehető - de ha lekapcsolják az ötödik hatalmi ágat, billen a politikai szféra, a pénz lenyeli a szólásszabadságot.
Ha viszont a vásznat nézed, azt látod, hogy a tudós sorsa az igazi horror: végül is ő viszi el a balhét, mindene odavész. Ezek a nehézfiúk (a dohánylordok) nem gatyáznak, egy ilyen kis kémcsöves fickót könnyű lefricskázni a több százmilliárdos játékasztalról. És egyáltalán: hogy jön egy tudós ahhoz a XX. század végén, hogy keresztre feszítse magát az igazságért? Miért kell neki hősnek lennie egy olyan korban, mikor már nem muszáj hősnek lenni? Ez a valódi dráma, a média viszont önmagát sajnálja - pedig Al Pacinót csak szabira küldik a Bahamákra (büntetésként). Persze igazságtalan vagyok: ez azért tényleg kemény sztori. És tanulságos.