Amikor Jung a múlt század elején a mítoszt az emberiség kollektív tudattalanjának nevezte, majd Thomas Mann a múlt kútját mélységes mélynek tartotta, nem biztos, hogy arra gondoltak, hogy témahiányban szenvedő hollywoodi filmgyártóknak nyújtsanak segédkezet. De úgy tűnik, ismét elérkezett a nagy történetek ideje, ehhez pedig nagy emberek kellenek. A Passió elsöprő sikere után szegény Akhilleusz a Trójában már nem tudott közel kerülni a nézőkhöz, de talán Nagy Sándor, minden idők legnagyobb hadvezére, aki sosem szenvedett vereséget, csak Héphaisztión lábai között... Így gondolkodhatott Oliver Stone, amikor vászonra vitte III. Alexandrosz makedón király életét. Ami pedig az egyetlen kudarcra utaló kétértelmű megjegyzést illeti, azt Ptolemaiosz, a film narrátora teszi, jelezve az alkotói bizonytalanságot és tisztázatlanságot is.
Oliver Stone-t kétféle szándék vezette: fölmutatni Nagy Sándort, az embert, s a nagyságában is esendő lény mögé hiteles hátteret rajzolni azaz elkölteni a forgatásra kapott pénzt. Kezdjük az utóbbi törekvés eredményével. Rodrigo Prieto operatőr készített néhány látványos felvételt, így a gaugamelai csatáról, ahol Alexandrosz megfutamította III. Dareioszt, a legendás perzsa uralkodót. Nem hiányoznak a fegyelmezett statiszták, a közelképek és a nagytotálok dinamikusan váltogatják egymást, s itt funkciója is van Vangelis nagy futamokra épülő, de kissé egysíkú zenéjének. Az indiai csaták felvételéről már kevesebb jó mondható el, hiába fényképezik elölről, hátulról, hiába dobbantanak nagyokat, bizony csak öt elefántot vonultatott föl az ellenséges haderő. A háttér, a díszlet idomul a költségvetéshez, nem nagyobb stílű, de nem is szegényesebb a hasonló kategóriájú produkciókénál.
Nagy Sándor sorsát születésétől a harmincharmadik életévében bekövetkezett haláláig kísérjük nyomon. Megtudjuk: rövid gyermekkori hezitálás után elhatározza, nagy ember lesz. Eszményképe Akhilleusz; a hadvezér és a hűséges barát, aki megbosszulta Patroklosz halálát. Ez utóbbi pedig elvezet bennünket ahhoz az alkotói szándékhoz, hogy a ma embere ne a történelmi panoptikum porosodó figuráját lássa Sándorban, hanem a modern személyiséget, aki komplexusokkal és identitásbeli zavarokkal küszködik. Mert a világhódítás tulajdonképpen menekülés volt a személyiség mélyebb problémái elől. Elsőként az anyjához fűződő viszonyt kellett volna tisztáznia, ehelyett a címszereplő átkelt a Hindusztánon. Bár Plutarkhosz is említi Olümpiasz szerepét a makedón király életében, a Párhuzamos életrajzok szerzője nem teremt ok-okozati összefüggést a gyermekkori traumák és Perzsia meghódítása között. Szintén említi a történetíró Héphaisztión nevét, s azt a tényt is, hogy a barát halála nagyon megrázta Alexandroszt. A nemi azonosság keresése viszont nem szerepel a már említett históriai munkában. Nagy Sándor túl a lélektanon abban is korszerű figura volt, hogy egy új világ lebegett a szeme előtt, melyben népek, nemzetek, nemzetiségek egységes egésszé olvadnak össze.
A tragikusan rövidre szabott, nagy formátumú élet elviselhetetlenül hosszú filmben elevenedik meg. De még így is narrátor, Ptolemaiosz, az egykori hadvezér, a későbbi egyiptomi uralkodó szükségeltetik az epizódok értelmezéséhez. Az átvezető szöveg intellektuális mélysége pedig a magyar fülnek oly kedves sorokat idézi: Hát a mi Sándorunk most mit csinál?
