Napsugár sétány

Ritkán láthatunk német filmet a mozikban, de most egyszerre kettő is jön - egy héten belül. A Lé meg a Lola után ez a hajdani Kelet-Berlinben játszódik. Újranézhetjük egy német filmben azt, amit már annyi magyar alkotásban láthattunk, hogy milyen volt az élet a fal előtt, a vasfüggöny mögött... Persze másképp. Zenés film egy másik vidám barakkról, ahol minden börleszkbe illő.

70-es évek, Kelet-Berlin, a Napsugár sétány rövidebbik vége. A rövidebbik, mert a hosszabbik Nyugat-Berlinben maradt, mikor kettévágta a fal. A Napsugár sétány lakói lezárt határok, besúgók és rendőrök között élik vidám hétköznapjaikat, fütyülve az azbeszt falak és amalgámtömések talán egészen távoli jövőbeli következményeire. A főszereplők gimnazista srácok, akiket - mint annyi más hasonló korú boldog fiatalt a világon - a szerelem, élet, halál kérdéskör foglalkoztat leginkább. De a hajmeresztő bulik mellett a kamera végigpásztázza az NDK torz teremtményeit is, a stréber osztálytársakat, a kényszer úttörősdit, a cirkuszi önkritikát, a Stázit. A srácok körül a korszak néhány karikírozott figuráját láthatjuk. Közös bennük, hogy mindegyik lázad egy kicsit, a maga módján. A szűk, randa bútorokkal zsúfolt lakásban tv előtt lázadó apát, a nyugat-berlini nagybácsit, aki folyton látogatóba jön és mindenféle semmire jó olcsó dolgokat csempész át a határon. Az anyukát, aki miután talál egy nyugat-német útlevelet, heteken át azt gyakorolja, a tükör előtt, hogyan maszkírozza magát olyan húsz évvel idősebb öregasszonynak, mint amilyen az útlevélfotón szerepel. De aztán persze otthon marad. És látunk hülye nyugat németeket látcsővel, fényképezőgéppel felszerelve, mint egy állatkertben, ahogy a túloldalon emelt kilátóról beszólnak egy-egy arra járó szerencsétlen kelet-németnek. Persze a keletieknek tilos válaszolni, tilos a nyugati zenéket hallgatni, tilos az Á-tjárás. De a fiúk tudják milyen lehangoló dolgokat gondolnak róluk a túloldalon és nem dőlnek be neki. Amikor nyugat-német turista busz halad át a Napfény sétányon, reszketegen futnak a busz után és kiabálják éhes! éhes! éhes! ... és nyújtják kérőn a kezeiket, és a nyugdíjasoknak már kerekednek is a szemeik, és már elégedetten dünnyögik is, ugye mondtam..., hogy ez milyen szörnyű... De ez persze nem igaz. Mert hiába zárják be az országot, hiába tartják megfigyelés alatt, a lázadás és szerelem felszabadítja lakóit s az őrök tehetetlenek az efféle szabadsággal szemben. Ilyen és hasonlóan magasröptű tanulságokkal, továbbá egy musicalba illő dacos össztánccal zárul a film. Csinos darab.

A Napsugár sétány lázadófilm. Ha hasonlítani akarom, akkor a Hair, a Megáll az idő mindenképpen szóba kerül, és az idei filmszemle közönségdíjas Kis utazás című nyolcvanas éveket idéző filmje is, bár az ennél gyengébbre sikerült. Leander Haußmann-nak a Sonnenallee az első filmrendezése, eredetileg színházi rendező. A filmmel kapcsolatban ezt nyilatkozta: "Amikor aztán 1989 november 6-án szétesett az NDK és éjjel tizenegykor átcsusszantam a Sonnenallee hosszabbik szakaszára, nem gondoltam volna, hogy tíz évig is eltart, mire egy olyan forgatókönyv kerül majd a kezembe, amely nem mindent fekete-fehérre fest. A változás óta általában az NDK-nak, ennek a "második német államnak" csak a torz, elfuserált, beteges vonásai jelentek meg a filmekben."