A narkolepszia betegséget először a XIX. század nyolcvanas éveiben írták le. A kórisme szerint a páciens viharos gyorsasággal képes bárhol és bármikor elaludni. A nappali álomkór ellen nincs orvosság, legalábbis ezt közlik azzal az apukával, aki elviszi állandóan elszunnyadó fiacskáját a pszichiáterhez. A kisfiú felnő, és ő lesz a hőse a Narco című francia filmnek, melynek címében a végzete: nincs az a néző, aki a vetítés során ne érezné, hogy ő is narkolepsziában szenved...
Már akkor rosszat sejtünk, amikor a nyitóképeket követően megszólal a narrátor, s közli, hogy Gustave Klopp élettörténetével fogunk megismerkedni. Narrátort - tisztelet a kivételnek - akkor alkalmaznak az alkotók, amikor nem bíznak kellőképpen a képekben. A Narco esetében ez bölcs előrelátásnak is tűnhet, hiszen Tetsuo Nagata operatőr felvételei nélkülöznek mindenfajta átgondoltságot, ám hogy mikor és miért szólal meg az elbeszélő, az is mindvégig rejtély marad. Pedig a történet legfeljebb hiteltelen, de nem elmondhatatlan. A felvezető részben megismerkedünk a kis Gustave-val, akit akciófilmfüggő apja egyedül nevel, s akiről a már említett betegségen túl azt tudjuk meg, hogy korának gyermeke, azaz betűk helyett inkább rajzokban fejezi ki magát. Aztán felnő, ám az alvási rohamok miatt minden munkahelyről kirúgják. Feleségül veszi egykori gimnáziumi osztálytársát, aki a házasságba magával hozza a tornatanártól való kamaszfiát is. A szerelmi szenvedély áradását szexuális apály követi. Hősünk beiratkozik egy csoportterápiára, ahol Samuel Pupkin pszichiáter felfedezi, hogy Gustave zseniális képregényekben örökíti meg álmait. Pupkin úr identitászavarban szenved, mert ő is képregényrajzolónak készült, de lélektanász szülei a családi hagyomány folytatására kötelezték. Fondorlatos módon megszerzi páciense alkotásait, és Guy Bennett zugkiadóval meg akarja jelentetni a füzeteket. A nagy anyagi haszonnal kecsegtető terv végrehajtásához előbb megbízzák a bérgyilkos ikerpárt, az exvilágbajnok műkorcsolyázókat, hogy tegyék el láb alól Gustave-ot. Ő azonban a megrendezett karambolban nem hal meg, csak kómába esik. Közben az egykori hűséges barát, a karatemániás Lenny Barr összeszűri a levet a feleséggel. Végül Gustave felépül a kómából, csodával határos módon kigyógyul a narkolepsziából, és miközben alvást színlel, leszámol ellenfeleivel.
Az elsőfilmes rendezőpáros, Tristan Aurouet és Gilles Lellouche alkotása vígjáték. Nem szeretnénk hosszas elméleti fejtegetésekbe bonyolódni, de úgy emlékszünk, hogy a műfajnak kötelező esztétikai sajátossága a komikum, azaz tudunk a művön, a cselekménybonyolításon, szituációkon, figurákon nevetni. Gyorsan tegyük hozzá, hogy komédiát írni, vászonra vinni rendkívül nehéz feladat, de sikeres megvalósítására volt már példa még az olyan fiatal művészeti ág esetében is, mint a film. A Narcóval az a baj, hogy - bár ketten is jegyzik az alapötletet - már a kiindulópont is rossz. A főhős ugyanis beteg. Nem képzelt beteg, mint Moliere komédiájának címszereplője, hanem klinikai eset, s a nézőbe szorult erkölcsi érzék tiltakozik ellene, hogy beteg emberen nevessen. Hiába gondolják hát viccesnek az alkotók, hogy a főhős a legkülönbözőbb időpontokban és helyzetekben, munkavégzés közben, a táncparketten vagy szeretkezéskor elalszik, illetve az ebédnél a levesestálba bukik a feje. Akkor sem vidulunk fel, amikor egyéb pszichiátriai esetekkel találkozunk, legyen az a tárgyaknak csak a felét látó nő vagy az önmagát szürke farkasnak gondoló férfi. Maradnak a szakállas viccek vagy az olyan, mulatságosnak szánt jelenetek, mint amikor a karatemester összerugdossa tanítványait az edzésen. Isten óvjon bennünket az olyan emberektől, akiknek nincs humorérzékük. Meg az olyan filmektől, amelyek vígjátékként hirdetik magukat.
