Ha sejtem, hogy valami bugyuta krimi lesz a tévében, akkor azzal dúsítom az élményt, hogy tíz perccel később kapcsolom be, akkor, amikor már mindent megmagyaráztak. Így aztán nem tudok semmit - tehát még játszhatok egy kis kirakós játékot. A Jade című filmhez nem kell ilyen trükk, a sztori látszólag egyszerű, de leghamarabb csak a metrón ülve sóhajtod el az "aszentségit, erre nem is gondoltamot". Műfaja: erotikus thriller, ami annyit jelent, hogy messziről mutatnak benne néhány közepesen vad ágyjelenetet, amelyről azt lehet mondani, hogy pornó, és így legyen apropója a gyilkolászásnak. (Olyan, mint az Elemi ösztön, csak nem a Stone-lány játszik benne.) Röviden: azért ölelnek, hogy ölhessenek.
Szóval az államügyész-helyettest (David Caruso) egy hullához hívják: Kalifornia egyik legvagyonosabb műgyűjtőjét szépen kipreparálták. Az ügyésznek gyanús, hogy azonnal van tuti tettes: barátja felesége, a szép Trina (Linda Fiorentino). Ezért aztán kicsit jobban megvakarja az ügyet, és beleütközik a kormányzóba. A meggyilkolt gazdag ember ugyanis tengerparti nyaralójába jeles személyiségeket is meghívott, ahol aztán kávé után egy-egy nőt is feltálalt. Csakhogy nem érte be ennyivel, a kávézáson túliakat videóra, magnóra vette, fotózta - a manusokat meg zsarolta. Nyilván ezért kellett meghalnia. Eddig egyszerű a dolog. Az is világos, hogy az ügyészt lebeszélik: túl magas labdák után ne nyúlkáljon, mert lecsapják, például a kormányzó. (Kétszer akarják kinyírni.) És egyre több nyom vezet egy Jade nevű csodanőhöz, valamint (ettől függetlenül, az ügyész saját gyűjtőjében) a szép Trinához, a haver nejéhez, akibe ő maga is szerelmes volt annak idején.
Ezután kavarni kezd a rendező William Friedkin. Sorra meghalnak azok a tanúk, akik a Jade nevű prostit azonosítani tudnák, illetve a kormányzót be tudnák mártani; a rendőrségi apparátus gáncsolja az ügyészt, akiben viszont egyre kínzóbban él az a feltételezés, hogy a gyilkos mégiscsak ifjúkori szerelme - barátja felesége -, akit ráadásul az öreg milliomos videója is megörökített egy pár pornósnitten. Nem mesélem tovább, a poént nem illik lelőni, csak annyit mondok, ez a profi rendező egy voltaképp másodosztályú alapanyagból (nincs sztár!) jó kis filmet kevert ki.
Más kérdés, hogy e krimi filozófiai üzeneteként ismét elkönyvelhettem, hogy a testi élet (szex) = bűn, amit a filmen jól meg is büntetnek, mert undorító, és hogy milyen undorító, azt meg is mutatják. És persze alaposan, mivel ezt az undorítóságot annyian szeretnék látni, egyszóval üzlet is van benne, nemcsak erkölcstan. Különben a középosztály pornót néz című játék kényes babramunka: egyfelől minél többet kell ma már megmutatni, másfelől azért nem árt vigyázni, nehogy az erkölcscenzorok megbélyegezzék a filmet, mert akkor oda az üzlet - egyszóval nem éppen irigylésre méltó keveréstan. De hát ez benne a buli. Másrészt a képekben ott kísért az a lepusztult, posztmodern tétel, amiért a Foucault nevű filozófust tegnap még istenként tisztelték, nevezetesen, hogy a szex = hatalmi játék. Ez a közhely itt totál bejön, nemcsak a szemét kormányzó benyögésében ("ebben a városban én b...szok, nem engem b...szogatnak!"), hanem úgy is, mint kelletlen női arc, a vágy mint póráz, a kéj mint robot stb. Az életben minden eme egyenlet körül látszik forogni - de a szexgimnasztikának csak a hatalmi és nem örömteli variánsa körül. Azaz itt senki sem élvezi amit csinál, még Jade sem, aki pedig szavakban arról hablatyol, hogy milyen klassz ez meg az. Fecsegés: itt nem láthatsz egyetlen önfeledt, örömteli csókot sem. A mai, modern civilizációban ezt is elszúrták, sőt az is lehet, hogy már nem is tudják, hogy valaha miért is volt jó...
