Az Amnézia múltidéző kísérlet: Nicole Kidman azokhoz a melodrámai bűnfilmjeihez akar vele visszatérni, amelyekkel anno megalapozta hírnevét.
Christine a forgatókönyvírók egyik kedvenc betegségében szenved: amnéziás, és reggelre mindig elfelejti, mi történt vele az előző nap. Arra sem emlékszik, hogy férjével, Bennel él, házasságuk, kapcsolatuk így minden nap elölről kezdődik. Tiszta horror, amin csak Adam Sandler tudott anno nevetni Az 50 első randiban. Christine felkel, Ben mesél, majd elmegy munkába, a magára maradt nő pedig nyomoz. Nyomoz, mert a pszichológusa egészen eltérő képet vázol az életükről, mint a szerető férj. A nő Dr. Nash segítségével igyekszik kideríteni, hogyan vesztette el a hosszútávú memóriáját, ezért digitális kamerájával videónaplót vezet, hogy áthidalja memóriazavarát és összeszerkeszthesse az élettörténetét.
Az Amnézia ez alapján egy jó helyekről összelopdosott, borongós őszestére javasolt pszichológiai thriller is lehetne. Az érzelmileg és fizikailag kiszolgáltatott nő magára találásával, abuzív párkapcsolatokról közölt alapgondolatokkal, és persze horrorba hajló, kellemesen nyomott atmoszférával. Az Amnéziának nincsenek fennkölt célkitűzései, mégis, már az alapoknál elbukik. Az író-rendező Rowan Joffe a kiinduló szituációt is érdektelenül vázolja fel, mert elfelejti érzelmileg lehorgonyozni a nézőt a hősnő világában. Christine üres figura, akit se a külvilág, se a férje nem érdekli igazán, leginkább csak a kora és a múltja miatt aggódik. Ki más is játszhatná őt, mint a kora és múltja miatt aggódó Nicole Kidman, aki Christine-hez hasonlóan azzal a téveszmével kel fel nap mint nap, hogy még mindig a húszas éveit tapossa.
Az egykor az érzelmileg szétcsúszott és kiszolgáltatott heroinákat mélyről fakadó átéléssel játszó Kidman ebben a tipikus Kidman-szerepben sem meggyőző. Botoxolt arcának teljes mimikáját bedobja, de ez is csak egy aggódó, zavarodott arckifejezésre elég, amellyel végigbotorkálja a filmet. Sajnos a forgatókönyv sem tudja átadni, milyen horrorisztikus élmény lehet folyton úgy ébredni, hogy nem vagy tisztában vele, ki mellett aludtál vagy mit tettél az elmúlt években. Az alig másfél órás film megspórolja azt a karakteralapozó bevezetőt, amellyel drámaivá tehetné a végére üres ijesztgetésekbe és kimódolt csavarokba torkolló pszichothrillert. Joffe, aki fontos pontokon szabja át S.J. Watson sikeres és azonos című ponyváját, lejárt szavatosságú thrillerközhelyekhez nyúl, érvénytelenné téve bármiféle párhuzamot Christopher Nolan mesteri identitásthrillerével, az azonos koncepcióra épített Mementóval.
Az Amnézia így leginkább egy nyolcvanas évekből itt felejtett VHS-filmre emlékeztet, s talán nem véletlenül. A film világ kortalan, Christine se internetet, se okostelefont, csak digitális kamerát használ, az Amnézia pedig nem is törődik azzal, hogy részletezze, hősnőnk mennyire lemaradt a világ technikai fejlődéséről. A nyomozást korlátozó kortalansággal próbálhatják Kidman régi filmjeihez, az erősen drámai töltetű, de fojtott hangulatú thrillerjeihez (pl. Születés / Birth, Bűvölet / Malice) kapcsolni az Amnéziát, de a színésznő rétegzett alakításának hiánya miatt az azóta feltehetőleg szétszéledt rajongótábor sem kapja meg a magáét.
Az Amnézia inkább hajaz a nyolcvanas évek erősen konzervatív domestic thrillerjeire, amelyek fekete-fehérre butított történeteikkel a család szentségét hirdették mindenek felett. Az Amnézia titkai felfedése után olyanná válik, mintha a Végzetes vonzerőt (Fatal Attraction) oltották volna az Egy ágyban az ellenséggel című Julia Roberts-filmbe, mivel a házasságtörés és a hűtlenség jelenti az ősbűnt, az anyai szeretet pedig a történet érzelmi központját. A kamaradráma jellegű Amnézia három főalakja a párhuzamnak megfelelően mind elnagyolt, vázlatos figura; Christine-hez képest Glenn Close családromboló hárpiája komplett pszichológiai karaktertanulmánynak tűnik a Végzetes vonzerőben. Joffe csak a szereposztás támasztotta elvárásokkal játszik, de Colin Firthnek mostanság se a jó-, se a rosszfiú, csak a sztereotípiákkal szembehaladó karakterek állnak jól (A király beszéde, Suszter, szabó, baka, kém).
A rendező végül a legrosszabb Lost-logikával pergeti ki a minimális feszültséget is a filmjéből, amely a szenzációhajhász fordulatokhoz igazítja a történetet, nem pedig a kigondolt történetből vezeti le a fordulatokat. Az Amnéziában egymást érik a logikai bakik, Joffe pedig pár könnycsorgatós jelenetért laza kézzel áldozza fel a történet – amúgy is gyenge – konzisztenciáját. A csattanó ennek megfelelőn lapos, a befejezés egyenesen hazug, az Amnézia pedig – stílszerűen – felejthető. A Grace – Monaco csillagával is tiszteset hasaló Kidman visszatérése idén (is) elmaradt.
