Mi nézők imádjuk a karriertörténeteket. Amikor az egyszerű szegénylegény elindul szerencsét próbálni, s átverekedve magát az ármánykodók gáncsain végül elnyeri a koronát, a fele királylányt, házimozit, kokaint, jakuzzit. A nézőnek ez erőt ad, azt mondja, igen, ha neki sikerült, miért ne csinálhatnám meg én is?
Na, speciel ennek a karriertörténetnek a főhőse fegyvereket ad el különböző afrikai, arab és egyéb országok diktátorainak, amely puskák aztán időnként egy-két már egy korábbi bombázás alkalmával eleve nyomorékká lett gyerek fejébe röpítenek golyót. Hatásvadász? Meglehet. Bár a fene tudja. A sorsnak sem lehet, illetve lehet, csak mire föl, mondani, hogy ugyan, ez "annyira nem trendi", a sors ezzel nem törődik, nem járt művészettörténetre, és nem követi az aktuális stílusirányzatokat, csak kiegyenesít egy-két EKG-t, ha jól mutat, ha nem. Ezért aztán bármennyire is mondjuk, talán okkal, hogy ez így túl direkt üzenet, túl vádaskodó és öncélúan rebellis, valójában mégiscsak nehéz mit kezdeni mind emellett azzal, hogy: de hát ez a való világ. Mert miről is van szó?
Történetesen arról, hogy még ha léteznek is a katonai nagyhatalmasok köreiben bizonyos eszmei irányvonalak, mást nem mondjak, például egy ilyen: "nem adunk el fegyvert potenciális őrülteknek, mert tudjuk, hogy tömegmészárlást fognak végezni", azért mégis csak emberek kezében van a rendszer egyes alegységeinek irányítása, az ember meg már csak olyan, hogy a "van az a pénz" elvétől nehezen szabadul.
Jurij családja valaha a Szovjetunióból, közelebbről Ukrajnából vándorolt ki Amerikába, kihasználva Közép- és Kelet-Európa azon történelmi duplacsavarral megszédített időszakát, amikor is Moszkva örömmel eresztette szélnek minden állampolgárát, aki zsidónak hazudta magát. Így tettek hát ők is, ám Jurij apjához annyira hozzánőtt a kalap és a kaftán, hogy évtizedekkel később már egy kóser éttermet vezet, és szombatonként zsinagógába jár. Az itt szerzett kapcsolatokból építkezik aztán a nagyobbik gyerek, aki úgy dönt, maceszgombócok helyett inkább AK47-esekkel üzletel, arra ugyanis a világ minden átkozott szegletében találni vevőt. És ha egy üzlet beindul... Akkor aki mer, az nyer, és visz is mindent: Jurij pályája nyílegyenesen ível felfelé, drága öltönyeiben fényűző lakásába tér haza, szépségkirálynőt vesz feleségül, aki szép kis leendő fegyverkereskedőknek ad életet. Gondja csak annyi, hogy ímmel-ámmal leplezze a család előtt, miből is telik anyának ékszerre (azért ímmel-ámmal, mert a nő is inkább kussban örül a jó dolgának, még ha sejti is, hogy nem minden tiszta), illetve időnként a nyomában loholó FBI-ügynököt is ki kell cseleznie. És ez így megy hosszú-hosszú éveken keresztül.
Hogy végül hová lyukad ki a sztori, azt természetesen nem köpöm el, ám nincs is rá szükség. Hisz könnyen belátható, hogy a film egy embertípust, sőt egy társadalmi kritikát tár elénk, s természetesen nem azt állítja, hogy volt/van valahol egy konkrét személy, akinek az egész illegális fegyverbiznisz minden áldozata a lelkén száradna. A probléma ennél jóval összetettebb, ám ami biztos, a rendszer működik. Hisz míg ezt olvastuk, közben is lelőttek valakit.
