A történet szálai izgalmasan kúsznak szanaszét és érnek össze, Jamie Bell nagyon jó, Sophie Myles bájos, Edinbourgh remekül néz ki. Ez mind elég egy nézhető, kedves, helyenként okos skót filmhez. A brit mozi él és virul, jó, hogy van.
A 90-es években nagyon sok brit filmet néztem, aminek két oka volt. Az egyik, hogy egyre többet és többet mutattak be közülük Magyarországon, a másik, hogy jók voltak mind, gyakorlatilag kivétel nélkül. Az öreg rendezők közül nyilván a szociálisan érzékeny Ken Loach ugrik be először, az alig valamivel kevésbé öregek közül meg a kissé tán szenvtelen, de igen pontos Mike Leigh.
A fiatalabbak közül senki, de nem velük van a baj, hanem velem, az utóbbi tíz évben már nem jegyzem meg olyan lelkesedéssel a neveket, mint azelőtt. Most, ahogy írom ezt a szöveget, még a Trainspottingot meg a Shallow Grave-et készítő ember neve sem ugrik be, muszáj utánanéznem: igen, Danny Boyle. A színészeket is el-elfelejtem, Ewan McGregort kivéve.
A lexikon vonatkozó részét azért mondtam fel hirtelen, mert tudtam, hogy láttam már valahol a Hallom Foe című, nálunk az imént bemutatott - egyébként uszkve esztendeje megjelent - mű főszereplőjét, de sehogy sem ugrott be, hogy hol. És hát a Billy Eliotban. Úgy hívják, hogy Jamie Bell. A Billy Eliot egy átlagon felül érdekes, de csak közepesen sűrű mozi volt, egy kamaszfiúról szólt, aki nem futballozni akart, hanem balettozni, ez szokatlan Nagy-Britanniában. Jamie Bell azóta hét évet öregedett, de még mindig tejfelesszájú ábrázata van, úgyhogy huszonegy évesen is tud kamaszt játszani, még mindig deviánsat.
Hallam Foe-nak - ez is kitűnő brit szokás, egy név a film címe, és kész - az a baja, hogy meghalt az anyja, talán öngyilkos lett, talán megölték, ezt elég nehéz elviselni. Úgy pláne, hogy van helyette mostohája, akinek a kisugárzása erős szexualitást tartalmaz, ám a motivációi nehezen kibogozhatóak, és még az is lehet, hogy köze van az évekkel ezelőtti tragédiához.
Hallam Foe legszívesebben egy fán tartózkodik - nemcsak Vietnam-szindróma okozhat Madárka-effektust -, onnét lesi embertársait, ott sztárolja elhunyt édesanyját. Mindaddig, amíg nem keveredik konfliktusba komplett kornyezetével, és nem létesít kapcsolatot egy óvatlan pillanatban mostohaanyjával. Mert azután menni kell, nem túl messzire, Glasgow-ból Edinbourg-ba.
És ez még csak a kezdet, mert a folytatásban az van, hogy találkozik egy igen rokonszenves nővel, aki kísértetiesen emlékeztet elholt édesanyjára, és némi nehézségek árán ebből is lesz kapcsolat, nem kevésbé fura, végső soron. Az ifjú főhős ráadásul nem hagyja abba a nézelődést, csak most már nem fáról, hanem óratornyokból és háztetőkről figyel.
Kukkolás ide, elsőre érdekesen betegesnek tűnő fordulatok oda, a Hallam Foe mégsem nyomasztó, és nem is nehézkes. Érzi a néző, hogy a benne ábrázolt életeknek súlyuk van, mindazonáltal van az egésznek valami kedves könnyedsége, rokonszenvessé válik, úgy, ahogyan van. És a legkeményebb pillanataiban is sejthető, nem torkollik tragédiába a történet, igaz, boldog végbe sem, még csak az kéne. A Young Adammal befutott David Mackenzie nem sokkolni akar, lazábbra veszi, nem bántam, egy ideje idegesít, ha sokkolni akarnak.
A történet szálai izgalmasan kúsznak szanaszét és érnek össze aztán, Jamie Bell tehetséges és szimpatikus, Sophie Myles bájos, Edinbourgh kellemes helynek látszik. Ez mind elég egy nézhető, kedves, helyenként okos filmhez. Amely mintegy mellesleg újfent bizonyítja, hogy a brit filmek ha nem is váltják meg a világot, változatlanul frissek és jók.
