A háború utáni Anglia érdekes hely lehetett, a múlt és a modernizmus, a hagyomány és a lázadás furcsa keveréke, ahogy azt John Boorman talán utolsó filmjéből kiderül, ahol a legendás rendező saját emlékeiből építkezik.
Egy nagy rendező
A brit John Boorman azon filmkészítők közé tartozik, akik nevét minden filmszerető ámulattal vegyes tisztelettel rebegi el, és aki nem csupán a filmtörténet egyik nagy alakja, hanem szerves része annak. Az ő rendezése a zseniális Point Blank (A játéknak vége a magyar cím, de azt senki sem használja), a Gyilkos túra, a roppant bizarr Zardoz a bikinis Sean Connery-vel és az Excalibur. Csakhogy Boorman már 81 éves, és utolsó említésre méltó filmje a 2001-es A panamai szabó volt, vagyis nemzedékek nőttek fel idő közben,és ő nem tartozik azok közé, akik pályájuk végén hajlandók és képesek újradefiniálni önmagukat, mint tette azt Jancsó Miklós, hogy egy közeli példát említsünk. Boorman azonban azt teszi, mint oly sok más idős filmes: fiatalkorát idézi fel sok-sok szentimentalizmussal telítve.
Az előzmény és a folytatás
A királynőért és a hazáért előzménnyel jár – ez a öt Oscar-díjra jelölt, erősen önéletrajzi jellegű 1987-es Remény és dicsőség. Az a film egy kisfiú és családja életét mutatta be a londoni bombázások alatt, ez a film a már (majdnem) felnőtt fiú kalandjait meséli el a seregben. Bill Rohan (Callum Turner) az ötvenes évek elején kötelező sorkatonai szolgálatát tölti, és mivel közben zajlik a koreai háború, arra is esély van, hogy kiküldik a frontra. Ehelyett belőle és új barátjából, Percy-ből (Caleb Landry-Jones) kiképző őrmestert csinálnak, akik az újoncokat gépírásra oktatják, őket pedig megöli az unalom. Az egyhangúságot csak két dolog oldja: a kimenők alatt a lányok hajkurászása, és felettesük, a mániákusan szabályzatkövető Bradley törzsőrmester (David Thewlis) bosszantása. Aztán Bill megismerkedik egy titokzatos szőke szépséggel, akinek még a nevét sem tudja, Percy pedig mindenkit veszélybe sodor egy túlságosan jól sikerült csíny után.
Sok idő telt el
Tessék kiszámolni: az előzményfilm és a 2014-es folytatás között 27 év telt el, ám a rendező nem könnyíti meg a néző dolgát, és időnként evidenciának veszi, hogy mindenki tisztában van azzal, mi történt akkor, ki miért felel, kinek mi nyomja a lelkét. Ez főleg akkor okoz gondot, amikor Bill családját ismertjük meg, de a 27 év kihagyás – és gondolom Boorman 81 életéve - az egész történetet erősen epizodisztikussá és egyenetlenné tette. Mert minden jól megörökített pillanatot egy olyan követi, ami csak vázlatosra vagy érdektelenre sikerült, és az sem segít, hogy más hangulata és ritmusa van a kaszárnyán belül és az azon kívül zajló történteknek. Az Angliában nagy hagyományokkal rendelkező, a merev katonai hierarchiára építő „kaszárnyafilm” – lásd, A domb vagy a „Pitkin-filmek” – itt is jól működik, és ez elsősorban az itt szinte felismerhetetlen David Thewlisnak (Teljes napfogyatkozás, Mezítelenül) köszönhető, hősünk civil élete viszont kevésbé érdekes. A dolog ott kezdődik, hogy a Billt megformáló Callum Turner kedves, de messze nem karizmatikus figura, így magánélete senkit sem villanyozhat fel, a rosszabbik énjét játszó Caleb Landry-Jones pedig elképesztően irritáló alak. Ő volt az, aki gyakorlatilag tönkretette Neil Jordan amúgy is gyenge lábakon álló vámpírmeséjét, a Byzanthiumot, és itt is hisztis majmot csinál lázadó, nyughatatlan karakteréből. Boorman bejelentése szerint az érdekes módon nem is angol, hanem francia-ír koprodukcióban készült A királynőért és a hazáért valószínűleg a rendező utolsó filmje – ami hattyúdalnak szép és érdekes, önmagában már kevésbé.
Kinek ajánljuk?
- John Boorman tisztelőinek.
- Akik látták a Remény és dicsőséget.
- Anglofileknek.
Kinek nem?
- Akik nem kíváncsiak egy öreg rendező múltidézésére.
- Akik nem bírják Caleb Landry-Jonest.
- Akik nincsenek oda Angliáért.
6/10
