A tavalyi Stúdiószínházi Fesztivál fődíját a Mandarin című darabbal nyerte a Közép Európa Táncszínház együttese Horváth Csaba koreográfiájával. Idén a Barbárok című darabbal vesznek részt a programban, ami szeptember 14-22 között lesz a Bárka Színházban.


- Évadnyitó lesz a Stúdiószínházi Fesztivál.

- Nagy dolog, hogy ide meghívnak táncszínházi produkciókat, tekintve, hogy például a Pécsi Országos Színházi Találkozóra nem. Hogy tavaly megkaptuk a fődíjat, az nem csak a mi munkánk elismerése, hanem a műfajé is. Magyarországon fiatal az a fajta táncelőadás, amiben nem klasszikus a történetmesélés. Például A mandarin is egy történet, amit elmondunk - de engem elsősorban a zene iszonyatos ereje vezetett munka közben.

- Mondhatom, hogy a Barbárokhoz hasonlóan?

- Igen. Egy újabb korszak kezdődött A mandarinnal, aztán jött az Etna, és a Barbárok. A mandarint játsszuk, az Etnát is, bár az még félig sincs kész - úgy gondolom. A Barbárok már egy érettebb alkotása ennek az időszaknak.

- Hogy jutott eszedbe táncelőadást csinálni a Barbárokból?

- Szögi Csaba hívta fel rá a figyelmemet, illetve Tasnádi Csaba szerette volna, ha készülne egy Móricz darab a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházzal közösen. Nagyon erőteljes ez az írás, ahogy a nem csak magyar, hanem a kelet-európai emberi nyerseségről, durvaságról szól. Izgalmas volt zenét keresni hozzá, és azon dolgozni, hogy miként lehet erről színházban beszélni, hogy miként lehet kőbe faragni ezt a brutalitást.

- Milyen utat jártál végig, hogy eljussál ezekhez a koreográfiákhoz?

- A néhai Állami Balettintézetbe jártam - aminek az utódja a Táncművészeti Főiskola. Nekünk a néptánc volt a fő tantárgyunk, de tanultunk balettet is. A szokásos életpálya az volt, hogy innen az ember elment egy néptánc együttesbe, így kerültem én is a Honvédba. Öt év múlva váltottam, mert izgalmasabb dolgot akartam csinálni. Kelet-Európa hihetetlenül gazdag táncos tradíciókban, de most nincs szükségem arra, hogy a kezemben és a lábamban legyen mindez. Nekem az érzés kell, ami a néptáncban van - bárhol a világon. Így jött a Tranzdanz, a Sámán Színház, majd a Közép Európa Táncszínház, ami szerencsés találkozás volt. Eleinte csak koreografáltam, de három éve művészeti vezető is vagyok, így nemcsak évi két előadásom van, hanem feladatunk a társulatformálás is az igazgatóval, Szögi Csabával együtt. A táncosok ismernek már, tudják, mi az, amit kérek tőlük technikailag, művészileg. A tradicionális néptánc a mai napig nagyon közel áll a szívemhez, és azt gondoltam, hogy abból tudok meríteni úgy is, hogy elindulok a kortárs tánc irányába. Lehet, hogy látszólag egyre távolabb kerülök a néptánctól, de a darabjaim és a mozdulataim lelkülete nem.
A prózai színházak pedig egyre inkább megnyílnak a tánc, a mozgás felé. Divat lett. A színészek is szeretik, bár a műfajt nem tudják magukévá tenni, mert ők egész más képzést kapnak, mint a táncosok. Szakmai különbség, hogy a koreográfusok intimebb alkotói viszonyba kerülnek a táncosaikkal. Már az iskolában kialakul a feltétlen bizalomra épülő alázatos fegyelmet, csendet igénylő munka, ami a testtel való kifejezésrendszer megtanulásához szükséges. A színészek - és ezt semmiképpen nem minősítésnek gondolom - kevésbé dolgoznak fegyelmezettebben fizikailag.

- Sok színházi rendezővel dolgoztál már.

- Ami nagyon jó, mert megértettem például azt, hogy a tánc egész más alapokon nyugszik: a táncszínház zenei dramaturgiájú, a prózai színház pedig sokkal racionálisabb dramaturgiát igényel, még akkor is, ha már-már zenei pontosságot kíván a ritmizálása. A táncot inkább érezni kell, sem, mint érteni. Az ember egy zenemű meghallgatása után nem kérdezi, hogy ez miről is szólt. Tánc előadás után pedig előfordul, hogy megkérdezik a nézők. De ez a kizárólagos racionalitás kortünet, egyszerűen ilyen világot élünk.
A rendezők közül a legkitartóbb munkakapcsolatom Szász Jánossal van. A Vele való munka nem arról szól, hogy ki kell találnom néhány mozdulatot. Egyenrangú alkotótársként kezel, ami nagyon inspiráló, ráadásul, hasonlóan - ösztönösen, és zenei módon dolgozom, mint Ő.

- Mennyire tartottad meg az iskolában tanult próba-módszertant?

- Ahogy tapasztaltabb lesz az ember, és végigjár dolgokat, egyre jobban rátalál a maga módszereire. Az iskolában kaptunk egy kemény balett-képzést, ami megalapozta a testmozgás esztétikáját. A néptánc a balettnak- a rengeteg hasonlóság ellenére - szinte az ellenkezője a keménysége miatt. És érdekes módon ennyi év után eljutottam oda, hogy balett-tréninget tartok a táncosaimnak. Eddig nem csináltam, de úgy látom, most megkerülhetetlen a saját technikámnál.

- A mozdulatok jellegzetességén kívül mit takar még ez a saját technika?

- Egyfajta szellemiség alakul ki attól, ha valaki figyelmesen, sokat dolgozik. Lehet, hogy ez egy felismerhető stílus lesz egy idő után. Nekem is voltak mestereim, akiktől tanultam valami általuk kikristályosított dolgot. Nyilván, mikor az ember elkezd maga dolgozni, eljut a saját útjára. Ha elindít a zene, akkor gondolok valamit képileg, amit szeretnék megcsinálni, tehát ebben az értelemben nem várok a táncosaimtól koreográfiai ötleteket, de az erőteljes jelenlétük, odaadásuk intuitív módon hat rám. A készülő darabot nem elemezzük előre, mert a szavaknál nem lehet biztosan tudni, hogy kinek mit hívnak elő, a mozgás egyértelműbb nyelv köztünk.