Álex de la Iglesia újabb bizonyítékát adta annak, hogy lehet olyan filmet csinálni, amitől a néző lefordul a székről. A spanyol rendező Egy őrült szerelem balladája című, 2010-es, itthon a héten bemutatásra kerülő filmje után garantáltan más állapotba kerül az ember, maradéktalanul átmossa az agyát, de nem valami általános mosószerrel, hanem high-tech ufólével, amit szinte hihetetlen, hogy ezen a bolygón fejlesztettek. A háború utáni Spanyolország és a Franco-rezsim üldözötteinek többgenerációs tragédiája ez, egy abszurd balladában elbeszélve.
Az Egy őrült szerelem balladája egész estés ámokfutásnak tűnhet, ám a bizarr humor és az őrjöngő vérengzés mögött egy szokatlan történet, és mély emberi tartalmak rejlenek. A háború személyiséget torzító borzalmai bontakoznak ki benne, hogy zsigeri szinten lépjenek működésbe. Adott egy a történelmi realitásoknak megfelelő, térben és időben elhelyezhető családi trauma: tanúi lehetünk, ahogy a spanyol polgárháború, és az azt követő francói diktatúra derékba tör egy apáról-fiúra öröklődő hagyományt. A tehetséges, vidám bohóc apából polgárháborús hős, majd kényszermunkára ítélt hadifogoly lesz, míg fiát, Javiert árvasága és nehéz gyermekkora szükségszerűen szomorú bohóccá, a vidám bohóc melletti Sancho Panzává teszi. A film Javier további sorsának egy stilizált, abszurdba hajló elbeszélése, melyben a több évtizedes elnyomás mozzanatai csupán felsejlenek, ám maga a diktatúra természete annál érzékletesebben bontakozik ki a cirkuszi társulat tagjai között.
A cirkusz egyfajta karikatúrája a valóságnak, melyben az életveszély iránti vonzalom és a testi fogyatékosság az érvényesülés záloga. Kérdés, hogy egy feje tetejére állított világban, mint amilyen egy diktatórikus berendezkedésű állam, a cirkuszi világ, melynek freak show-jellege egy kis borzongást hoz a műfaj kedvelőinek mindennapjaiba, hogyan torzul el, és milyen mértékben mutálódik a rendszer torzulása által? A francói diktatúra cirkuszából valódi előadást csupán egyszer láthatunk, és az is majdnem egy kisgyerek halálával végződik. A megfélemlítés, az egyes ember személyiségének megnyomorítása a cirkuszt vezető vidám bohóc, Sergio karakterének beteges vonásaiban azonban nagyon is híven tükröződik. Ő a hierarchikus felépítésű társulat csúcsán állva mindenkit terror alatt tart, szolgává vagy ellenséggé formálva a körülötte levő embereket.
A film azon az alapon szakad el a realitásoktól, hogy a diktatúra borzalmait leképezze. A szájában egy madártetemmel futkosó Javier képe, vagy Sergio, amint egy totálképben húzza végig térden csúszó nejét a betonon, aki csupán egy vércsíkot hagy maga után, egy horror-börleszk képei. Minden kacaj, sikoltás, hajhúzás és vércsepp, az abszurdabbnál-abszurdabb képi és gondolati társítások, a folyamatosan mozgó, szokatlan állásokat produkáló kamera egy kifordított világ képét adja, melyben cirkusz és valóság már nem válik el egymástól.
