Mintha mindenki azon kínlódna, hogy miért rossz, ha jó, és miért jó, ha rossz. A mindenkit persze nagyvonalúan kell érteni, meglehetősen kicsi az érdeklődés Tarr Béla filmje, A londoni férfi iránt, a délutáni előadást egyedül ülöm végig, és nem állítom, hogy végig teljes éberséggel sikerült követnem az eseményeket. De akkor is egyértelmű, hogy A londoni férfi egészen más minőség, mint amit általában kínálni szokott a hazai filmgyártás, és hogy akármilyen minőség, elég nehéz vele mit kezdeni.
Az alapbaj az, hogy a filmet mozgóképnek hívjuk, de nem annak gondoljuk, hanem fölfejlesztett, kitágított és rögzített színháznak. Tarr Béla meg képnek gondolja, képes világnak, és voltaképpen terhére van a történet, amit el kellene mesélnie. Nem is nagyon meséli el. Hogy mi történik és miért, az majdnem mellékes, csak ürügy arra, hogy éjszakai képeket nézhessünk. Barátságtalan film, nem leplezi magát mindenféle színes eseményekkel, váratlan fordulatokkal, elmesélhető elemekkel. Ami a színészeket illeti, majdnem mind rosszul játszik, alig van különbség a nemzetközi élvonalba tartozó Tilda Swinton és az amatőr Lénárt István között, egyikük sem mond ki egy igaznak ható mondatot se. De mindkettőnek olyan arca, szeme, ajka van, hogy attól mégis embernek látszanak.
Azt kellene valahogy megérteni vagy elfogadni, hogy Tarr Béla nem akar elmondani semmit. Ami nem könnyű, mert ahhoz vagyunk szokva, hogy mindenki más el akar mesélni valamit, és a módszer többnyire be is válik. Egyébként is jobban szeretjük a jelzést a valóságnál. Tarr Bélánál viszont végig vannak víve a mozdulatok: nem egy pohár felhajtása jelenti a szervezetbe küldött alkoholt, hanem egy üveg megkeresése, tapogatása, kinyitása, a pohár előkeresése, a töltés, szagolgatás, forgatás, fény felé tartás, kortyolás, nyelés, az arc eltorzulása. És nemcsak a képek lassúak, de a mozdulatok is valamivel a természetes sebesség alatt történnek. Mondanám, hogy Tarr Béla látni tanít, észrevenni tárgyakat, arcokat, fényeket, de ennél ő többet akar, örömöt okozni fényekkel és sötétséggel.
Mélyen a lelkembe nézek, hogy akarom-e mindazt, amit A londoni férfi ajánl, és inkább megtartom a választ magamnak.
Persze ez a lényegen nem változtat. Azon, hogy szépek a képek, hogy az egész mű mélyen bele van ágyazva a film- és fotótörténetbe, olyan elődei vannak, mint Az éjszaka kapui és Brassai párizsi éjszakái. Hogy az első snitt rögtön megtalálja a tempót, amelyhez ragaszkodik Tarr Béla következetesen. Mókás, ahogy az ember tiltakozik magában a hosszú-hosszú képsorok ellen, miközben a most futó Vágy és vezeklés üresen virtuóz hosszú snittjétől ájuldozni kell, és nemzetközi díjakat osztogatnak érte. Talán nincs más baj, csak a kényelem szeretete: A londoni férfi annyival többet kíván, figyelni annyival nehezebb, mint aludni; hogy Tarr műve megmarad fesztiválfilmnek, tisztelt és nem szeretett mozinak.
