Richard Linklater a Kispál és a Borz helyett inkább Tolsztojt emlegeti ihletet adó forrásként, ám az is lehetne, hogy az amerikai direktor ismeri a De szeretnék című számot. Mondjuk, nem hiszem. Az viszont biztos, hogy ez a 12 nyáron át forgatott filmkísérlet mindenkinek csodálatos ajándék. Annak is, aki csinálta, meg annak is, aki csak látja.
Ajándék a rendezőnek
Ritkán csókolják meg a múzsák ily’ édesen az alkotót – az meg tényleg igazán nagy kegy, ha a csók ilyen sokáig eltart, sőt, áldott aktussá alakul időközben. Linklater ötlete vakmerően egyszerű, de a "Mielőtt-trilógia" készítője láthatóan nem görcsölt rá a dologra. Pedig hát, egy kisfiút elkísérni azon az úton, amit felnövésnek hívunk, mármint évről-évre visszatérni hozzá, s vele együtt ahhoz a karakterhez, akit alakít – nem kell magyarázni, mennyire kockázatos vállalkozás. Nyilván nem tudta senki, mi lesz ennek a vége, siker vagy bukás, ám azért butaság lenne azt hinni, hogy Linklaternek, ennek a nagyon is amerikai, de az emberi kapcsolatok felé európai nyitottsággal s mindennapi szentimentalizmussal közelítő szent őrültnek csupán mázlija volt. Persze, az is volt neki, de még tudják, milye volt? Ízlése és éleslátása. Könnyű kézzel használt koncentrált tudással, valamint sok ésszel és tiszta szeretettel megírt forgatókönyvében nincsenek bombasztikus fordulatok, erőltetett drámázások. Linklater szimplán hagyta, hogy filmje megtörténjen. S láss csodát: a Sráckor az a mozi, amely valóban "történik", s nem kínlódva próbálja magát összerakni.
Ajándék a színészeknek
Az még kérdés, milyen karriert fut be a film, hány díjat kap a már begyűjtöttek mellé (ha engem kérdeznek, a legjobb rendezés Oscar-díját tengerentúli örömfilmezés régen érdemelte ki ennyire), viszont bármi lesz is, a főszereplő Ellar Coltrane elmondhatja, hogy van egy különleges alkotás, egy művészek által készített mozgókép, egy ünnepelt játékfilm, amelyben benne vannak a gyerekévei. S most nem csak arról beszélek, hogy profi filmesek lekamerázták, ahogy felnőtt. Hanem arról is, hogy ha később, bármikor megnézi a Sráckort, olyan pontos képet fog majd kapni arról, hogyan nőtt fel, amilyet előtte még tán senki. Ez egészen kivételes ajándék – még akkor is, ha Ellar eljátszott karaktere, Mason valamennyire nyilván másmilyen, mint ő. Na de ne feledjük: ez a film úgy nem készülhetett volna el, akár praktikus okokból se, hogy ne gyúrja bele magát mindenki, akár csak a felszedett kilóival, ráncaival, s ez bizony interjúk olvasgatása nélkül is egyértelmű a befogadónak. S innen nézve legalább akkora kitüntetés a Sráckor Linklater lányának, Loreleinek, aki szintén végigcsinálta ezt a több mint egy évtizedet Mason nővéreként – bár neki, mint a filmes közegbe beleszületett kölyöknek, nyilván mást jelent ez a projekt. S mást jelent Patricia Arquette-nek és Ethan Hawke-nak is, akik a fiú szüleit alakítják, hiszen tapasztalt filmszínészként nyilván másmilyen tapasztalat ez, nyilván egészen másmilyen a katarzis nekik, akik rengeteg szereppel a hátuk mögött vállalkoztak a Sráckorra. Viszont őket is fantasztikus élmény nézni, ahogy változnak, ahogy lassan elhiszik, hogy ez kérem be lesz fejezve – s a nagy mű végül igazán őszintének, mesterkéltség nélküli utazásnak mutatja majd magát.
Ajándék a nézőknek
És akkor ott vagyunk mi. Akik közül sokan látunk felnőni ilyen-olyan szemszögből fiúkat, lányokat. Néhányan szülők vagyunk, mások majd azok lesznek, esetleg a testvérük, rokonuk, barátjuk miatt érzik majd magukat megérintve. Mert azt akár ünnepélyesen meg is ígérhetem, hogy akinek szíve van, szeretni fogja a Sráckort. Pusztán azért, mert felemelő nézni, ahogy Mason tart valami felé, ahogy évről-évre változó arcvonásai térképként mutatják, merre van az előre. Vállalom, kicsit gombóc van a torkomban, amikor erre a filmre gondolok. Filmkritikusként még inkább – mert ha egyszer megkérdezi a most bő 1 éves lányom, hogy mégis, mi a francért gondoltam jó ötletnek ezt a szakmát választani… Nos, a Sráckor lesz az egyik válaszom.
Kinek ajánljuk?
- MINDENKINEK.
10/10
