Nimfák

Titkon minden hollywoodi limonádé-színész arról álmodik, hogy az életben legalább egyszer szerepeljen egy ilyen filmben.

Szex vs. depresszió

Van olyan elmélet, bár inkább csak urban legend – na jó, én találtam ki, szóval ne vegyétek receptnek, nincs pszichológus-végzettségem, hogy depresszió, szorongás, hovatovább pánik esetén a legjobb, amit az ember tehet: hogy szexel. Tudniillik – és ez viszont tényleg benne van a szakkönyvekben – az ember nemigen tud két egymásnak ennyire ellentmondó mentális élményt megélni, következésképpen az erősebb inger győz. (Ha és amennyiben.) Lars von Trier már egy ideje mondogatja, hogy terápiás céllal készít filmeket, ez nagyon is megszokott a művészeknél, tulajdonképpen az alkotás maga hasonlatos a terápiához, sarkítva: kibeszéli magából a félelmeit. Más kérdés, hogy akik megnézték az Antikrisztust, azokat hideg borogatással és Xanaxszal kellett visszahozni az életbe. Aztán a világvégét váró, beszédes című Melankólia sem volt épp egy lakodalmas menet, de legalább senkinek nem vertek benne szöget a péniszébe. Egyenes út vezetett tehát a szoft(?)pornóhoz, amely esetünkben persze inkább a művészi pornó megjelölést követeli ki magának, az aktusok ugyanis nem öncélúak és bizony nem is azért vannak, hogy örömünket leljük bennük. A szoft képzőt pedig csak azért tettem zárójelbe, mert Trier kőkemény pornót forgatott, szexdublőrökkel, csak épp a most mozikba kerül változatból a legnyilvánvalóbb snitteket a producerek kivágatták. A rendező elképzeléseit hűen tükröző hard core változat pedig per pillanat nem világos, hogy érkezik-e moziba vagy majd csak DVD-n jelenik meg – egyelőre még a mozibarátabb vonal második részét is, nos, be kell fogadjuk. De nem lesz olyan fájdalmas, A nimfomániás eddig zseniális, tényleg nem blöff, az egyik legjelentősebb kortárs filmrendező, nem hibátlan, de mesteri munkája.

[img id=564266 instance=1 align=left img]22 éves és gyönyörű

A film főhőse Joe, akit Trier visszatérő színésznője, Charlotte Gainsbourg alakít. Jóllehet az eseményeket itt az első részben még nem ő játssza el, hanem a karakter fiatalabb kori változata, a 22 éves, alig ismert Stacy Martin. A nimfomániás tudniillik egy sztorizós keretbe helyezi jeleneteit, Gainsbourg-Joe meséli el életét az őt az utcáról összeszedő férfinak (Stellan Skarsgard). A története pedig egész gyerekkorától kezdődik, hogy Martin-Joe 15 évesen elvesztett szüzességét és a barátnőjével vívott szexversenyeket érintve idővel – vélhetően – eljussunk oda, mit keresett a már csaknem ötven éves nő egy sikátorban eszméletlenül. Ám csalódottságra semmi ok, a fiatal ex-modell tökéletesen formázza meg a kezdetben tapasztalatlan, de kíváncsi, majd idővel egyre fehérmájúbb nőt. Keveset beszél, finom mimikájában lehengerlően jelenik meg egy visszahúzódó tinilány és egy minden ocsmányságra képes junkie egyidőben. Joe-nak ugyanis a szex a drog, mániákusan falja a férfiakat, nem mintha nagyon remegnie kellene az elvonástól, hiszen könnyedén talál napi 3-4-5 partnert. Természetesen itt eszünkbe juthat Steve McQueen Shame – A szégyentelen című, hasonlóan egy szexfüggő életét bemutató drámája. Még csak azt sem mondom, hogy nagyon máshonnan közelítene a két film, hiszen mind Trier, mind McQueen abból indul ki, hogy a szexfüggők sem jókedvükben kufircolnak állandóan, hanem pont, mint a heroinisták, egyszerűen képtelenek létezni az adag nélkül. Azt viszont tudjuk Trierről, hogy ritkán éri be kevesebbel, mint hogy olyan az emberi lélek mélyén lerakódott problémákat kaparjon meg koszos körömmel és hozzon felszínre, amiket pedig minden igyekezetünkkel próbálunk elfedni a világ és magunk elől. Ehhez képest bármilyen meglepő, de többször is felnevettünk a filmen – úgy tűnik a szex mégis jobb megoldás a tablettáknál.

Még egy menet?

A nimfomániás a végletekig elnyújtotta a pettinget a már hónapok óta szemerkélő plakátverziókkal és pár másodperces teaser videókkal. Ilyenkor pedig gyakran távozik csalódottan a mozinéző, mint a szüzességét a szalagavató éjszakáján elveszítő gimis lány, mondván, ennél többre számított. Az időnként még nőgyűlölőnek is bélyegzett Trier azonban úgy tűnik, mégiscsak a legjobb beavató, ha a művészfilmre nyitott közönséget kell kielégíteni. Pedig fura módon nem is talált ki sok újat; ahogy utóbbi filmjeiben, most is nyit egy nagyon szuggesztív, artisztikus beállítással, hogy aztán a játékidő nagy részét már a dogmából rajtamaradt közelik tegyék ki, a mozgást mindig egy paraszthajszállal lekéső fókusszal. Ehhez jön a szemérmesség látszatát is bakanccsal tipró punkos hozzáállás, valamint az az ijesztő emberismeret, ami miatt filmjei nem ritkán konkrétan rettegéssel töltik el a nézőt.

Egyedül ezt a mesélős szerkezetet érzem pöttyet erőltetettnek, legalábbis a kivitelezést. Amikor Gainsbourg és Skarsgard beszélgetnek, a párbeszéd néhol igencsak művi. Leginkább az a pár mondat lóg ki, amikor a férfi saját zsidó származását kezdi ecsetelni, ez egészen olyan, mintha kifejezetten az őt hitleres kiszólása miatt a fesztiváltól eltiltott Cannes-i szervezőknek címezné, amúgy semmi funkciója. Máskor viszont kifejezetten ötletes, ahogy a mesélő az egyébként kietlen szobában is talál egy-egy apróbb tárgyat, amelyről saját életének egy jellemző részletére asszociál, egy ilyen kapcsán például egészen kézenfekvő, ráadásul vicces párhuzamot fedünk fel a szexmánia és a pecázás között (nem fejteném itt ki). Folytatás februárban.

Kinek ajánljuk?
- Akiknek nincs ellenükre a nyílt beszéd, akár szavakkal, akár képpel.
- Akiknek tetszett Trier utolsó két-három filmje.
- Akik csak a szexjelenetek miatt akarják megnézni, azok sem csalódnak nagyot.

Kinek nem?
- Prűdeknek.
- Akik épp ellenkezőleg: inkább megvárják a rendezői változatot.
- Akik töretlenül hisznek abban, hogy az ember értelmes lény és nem vadállat.

9/10