Innen nézve a Pearl Harbor - Égi háború című legújabb szuperprodukció a klasszikusok olvasztótégelye. Egy kis Tolsztoj, egy kis Hemingway, egy kis Casablanca, egy kis ez-az más írott vagy fényképezett örökérvényűből: Randall Wallace-t, a jó nevű forgatókönyvírót (Rettenthetetlen) nem érheti vád, hogy aláadta volna az igényeit, amikor körülnézett a szóba jöhető példaképek arcképcsarnokában. Miközben három fiatal ember emberi léptékű szerelmi történetévé bontotta le a történelmet, tömegfogyasztásra dolgozott, de azért a biztos minőségű klasszikusoktól merített ötleteket, hangulatokat, fordulatokat, szituációkat a "történelem egy nagy szerelem konfliktusaiban elbeszélve" címszó alá tartozó hollywoodi látványossághoz.
A háromórás játékidőhöz képest csenhetett volna többet is az említett elődöktől, dúsabbá téve az emberi léptéket. Magyarán, a példaképek ihletésére lett volna mit mélyebbé, megrendítőbbé, igazabbá formálni a két vadászpilóta barát és a szép ápolónő szerelmi háromszögének drámájában. Nem sors, nem végzet az övék, amit átélve beleszédülünk, csak jól kitalált történet. Nézni még érdekes is lehet, de csak annyi nyomot hagy maga után, mint madár szárnya a víztükrön.
Durván fogalmazva Pearl Harbor Amerika Mohácsa. Azzal a különbséggel, hogy a japánok váratlan és katasztrofális méretű csapása után Amerika talpra állt, és győztesen került ki a második világháborúból. (De ne felejtsük el azért Hirosimát sem, a "büntetést", ha már a fura véletlen nálunk a filmbemutatót és Hirosima atompusztulásának évfordulóját így összehozta.) Egy ilyen méretű csapás - amelynek bizonyos mozzanatairól még ma is vitáznak a történészek - a mozivásznon jól megjelenítve lélegzetelállító döbbenet. Michael Bay rendező (Armageddon) és csapata a helyzet magaslatán állt ennek az őrületnek a képpé fogalmazásában. Az egész titkos akció japán előkészítésének folyamata, majd a Pearl Harborban állomásozó amerikai hadiflotta és légierő megsemmisítése filmes látványként hatásos, profi munka. És bár egy játékfilm távolról sem téveszthető össze a történelmi ismeretterjesztéssel, ebből a filmből kapunk némi fogalmat arról, milyen volt az a nap 1941. december 7-én valójában, amiről Roosevelt elnök - a filmben is felidézve - azt mondta, "örökkön a gyalázat napjaként emlegetnek majd". S ami ritka az amerikai filmekben, az alkotók bizonyos kritikus felhangokat is megengedtek maguknak az egész amerikai hadvezetést illetően.
Mindent összevetve, a Pearl Harbor ügyes film. Megadja Istennek, ami Istené, a császárnak, ami a császáré, magyarán a nézőnek, amit elvár kora, neme, érdeklődése szerint. Romantikus szerelem, férfias barátság, egyéni hősiesség, látványos légi mutatványok, hazafias helytállás, boldogság és szívfájdalom, találkozások és elválások, és még némi játékos humor is - mindez egy világtörténelmi jelentőségű, második világháborús katonai akció égig szökő lángcsóváinak fényében. (Amerika ezután üzen hadat Japánnak és lép be a második világháborúba.)
A kis szerepért Oscar-díjas Cuba Gooding Jr. egy kis szerepben nagyon jó. Ben Geza Affleck hősies hős, Josh Hartnett szerethető hős, Kate Beckinsale áttetsző tünemény, még áttetszik és keveset tükröz vissza. Jon Voight elképesztő: Roosevelt elnökét meg kell jegyezni. Alec Baldwin megint önmaga manírja, de Tom Sizemore nagyon belevaló gyerek.
