zene: Howard Shore
   vezényel: Howard Shore
   kiadás éve: 2014
   kiadó: Music Box Records
   játékidő: 41:14

     A Fay Weldon 1983-as regényéből készült Nőstényördög azon mozik közé tartozik, mely sokkal több lehetett volna annál, mint ami végül lett. A férje csalfasága miatt bosszúhadjáratot indító csúnyácska háziasszony története korábban már egy BBC-s tévésorozatot is megért, a jó alapanyagnak tűnő könyvre pedig nem sokkal később Hollywood is felfigyelt. A forgatókönyvet először Meryl Streep kapta meg, aki rögtön beleszeretett a történetbe, így sokáig nem is kellett győzködni, hogy szerepeljen a moziban. Ő eleinte a küllemét tekintve kihívásokkal küszködő családanya karakterét akarta eljátszani, ám végül inkább a szerető szerepét választotta, a megcsalt feleség megformálására végül a Roseanne című sorozatból ismert komikát, Roseanne Barrt kérték fel. A filmet tulajdonképpen a két színésznő játéka miatt érdemes megtekinteni, bár közülük is inkább Streep a meghatározóbb, Barr néha sablonos pszichopatába megy át, így nem is véletlen, hogy előbbi érdemelt ki egy Golden Globe-jelölést az alakításáért. Ugyan a produkció sikertelensége kissé elfeledteti Streep alakítását, de a laza eleganciával életre keltett csábító, dúsgazdag és nem mellesleg rettenetesen önző írónő nem lóg ki bámulatos karrierjéből. A dicsfényben ragyogó írónő alakját Streep a valóságból vette, Danielle Steelről és Nora Robertsről, illetve a róluk a köztudatban élő képről mintázta.

     Az alapsztorit illetően jópofa fekete komédiát Susan Seidelman vitte filmre. A rendezőnő a nyolcvanas években volt igazán aktív, s a vígjátékok zsánerét olyan VHS-művekkel gyarapította, mint a Kétségbeesve keresem Susant, a Keressük az igazit vagy a Cookie. Ezekből a címekből is látható, hogy nem éppen Seidelman a legalkalmasabb jelölt egy összetettebb fekete komédia elkészítésére, s ezt sajnos az élet igazolta is, hiszen a sok-sok apró bosszantó hiba nem teszi túl élvezetessé a produkciót.
     Ruth (Barr) és Bob Patchett (Ed Begley Jr.) egy boldognak látszó házasságban éldegél, ám a könyvelőcéget vezető férj nem veti meg a csinos nőket, amire jó oka van, hiszen felesége még az egynapos intenzív szépészeti beavatkozás után is taszító jelenség. Az elit partira felcicomázott Ruth hozza is a formáját, és sikerrel leönti borral bálványát, az ünnepelt írónőt, Mary Fishert (Streep). A balul sikerült találkozó viszont összehozza Bobot és Maryt, a viszony pedig lassan Ruth előtt is egyértelművé válik, s egy idő után Bob sem csinál már titkot belőle. Ruth végül úgy dönt, hogy ideje megreformálnia életét, s ezzel párhuzamosan totálisan elrontania férje és szeretője idilli kapcsolatát, így egy négypontos tervet eszel ki. Ennek során pedig nemcsak saját, hanem nők százainak életét is sikerül megváltoztatnia. A sztorin jól érezhető, hogy igen tartalmas, s mondanivaló is akadna benne bőven, és még poénforrásra is találni benne példát. Azonban a gyengécske rendezés miatt mindez csak lehetőségként maradt benne a filmben, amely így mindössze egy a nyolcvanas évek temérdek romantikus vígjátéka között.

     Az aláfestés megírását Howard Shore-ra bízták, akinek egyik első mozis kiugrási lehetősége volt ez a score. A korábban csak David Cronenberg filmjeihez és kisebb művészmozikhoz komponáló szerző tulajdonképpen furcsa választás volt, hiszen addigi filmes előélete alapján azt gondolhatnánk, hogy egy vígjátékhoz nem ő a legalkalmasabb komponista. Azonban éveken keresztül volt a Saturday Night Live show zenei vezetője, ahol pedig bőven akadt komikum, így valójában csak ezen éveihez kellett visszanyúlnia. Három zeneszerző stílusa ötvöződik élesen a score-ban. A főtéma egyértelműen Danny Elfman fekete komédiás énjét idézi, ugyanakkor a stílus lemásolásáról nem beszélhetünk, hiszen ekkor Elfman is még éppen csak, hogy elkezdte pályáját. Itt inkább arról van szó, hogy mindkét zeneszerző ugyanannál a zenei kifejezésmódnál kötött ki a fekete komédiát illetően. A második stílus a nagyzenekar játékában mutatkozik meg, ugyanis a hangszerelés több helyen is a Golden Age muzsikáira, leginkább Bernard Herrmann sötétebb tónusú műveire emlékeztet. És természetesen nem hiányzik maga Shore zenei világa sem a score-ból. E hármas elegy pedig egy kifejezetten érdekes, több helyen élvezetes muzsikát eredményezett. Ugyanakkor a magas színvonal nem áll fenn a score teljes hosszában, amikor ugyanis ellaposodik a lemez, akkor tényleg ellaposodik, s ezek az üresjáratok végül nem tették azzá a Nőstényördög aláfestését, amivé válhatott volna. Azonban így is akad legalább húsz perc olyan muzsika, melyből akár egy komolyabb elismertségnek örvendő kortárs komolyzenei szvit is összerakható lenne, vagyis Shore zsenije kitűnik több tételben is. Sajnos a score rögzítésére nem állt egy nagyobb zenekar a szerző rendelkezésére, amit érezni, bár néhol azért kitesznek magukért a szimfonikusok.

     Ha szemléltetni akarnánk, hogy mi is az a főtéma-orientált filmzene, akkor erre a legjobb példa a Nőstényördög aláfestése. A vezérdallam szinte minden tételben felbukkan, Shore pedig kellően jó szerző ahhoz, hogy ne unjunk bele a CD negyedénél, hiszen variációi száma kimeríthetetlen. Ráadásul egy második témát is kitalált, ami szintén karakteres. Ezt a két eltérő tónusú motívumot rögtön az első tételben ("Main Title") hallhatjuk is. Először romantika dallama bukkan fel, melyből a későbbiek során a szerző mesterien csinál sötétebb tónusú adaptációt, a másik motívum pedig ennek a fordítottja, vagyis alapjában véve a gonoszság kötődik hozzá, de ebből is készült szelíd, sőt komikus variáció is. A romantikus motívum olyan, mintha egy régi hollywoodi szerelmi történet Alfred Newman jegyezte muzsikáját hallanánk, ez Mary Fisher szirupos világának melódiája. Rövidke felbukkanását hallhatjuk a "Ruth Gets Angry" elején, míg fordított jelentéssel olyan tételekben bukkan fel, mint például a "Coffee Shop".
     A sértett és egyre gonoszabbá váló Ruth témája azonban sokkal jobban uralja a score-t, és ebben Shore is otthonosabban mozgott. Kétségkívül e dallam variációi jelentik a muzsika legnagyobb érdemét, leginkább azon tételek, melyekben a szimfonikus horrorzene irányába kalandozott a szerző. Érdemes ezen trackek közül párat külön is megemlíteni, hiszen valóban kiváló kompozíciókkal van dolgunk. A "Bob Packs/Flames" elején mintha egy Hitchcock-mozi feszültséggel teli aláfestését hallanánk, ám ez hamar átmegy egy vadabb, de dallamos horrormuzsikába, és szinte Christopher Young világába csöppenünk. A "She-Devil's Rage" ugyanerre mutat variációt, ám itt végül egy játékosabb, barokkos adaptációba fut ki a téma. A "Blowing Up the House"-zal indul be az igazi őrület, Ruth teljes letámadásba kezd, házának felgyújtásával párhuzamosan pedig a pokol kapui zeneileg is kinyílnak. Egy idő után azonban a nő dühe lenyugszik, és csendesebb formában folytatja a bosszúhadjáratát, így a score is elhalkul. Zeneileg erre példa a "Pill Exchange" is, ahol ismét a játékosság lép előtérbe, s ebből egy pazar Herrmann-Elfman stílusötvöződés formálódik ki végül. A film második felét zeneileg tehát Ruth témája dominálja, ennek is a barokkos, csembalós, egyszerre sötét és humoros variációja ("Going to New York", "Fighting Lovers / Money Transfer", "Bob Gets Arrested").

     Pár tételben természetesen elszakadunk a két vezérmotívumtól: ilyen a kellemes, harmonikus, a hatvanas évek végét idéző "Beauty Shop", melyet Heidi Berg énekesnővel közösen jegyez Shore. Illetve ebben a sorban megemlíthető még a "The Agency" is, mely egy addig nem használt témával is szolgál. A filmben többször is felcsendül a "Strangers in the Night" című dal instrumentális részlete, s mivel meghatározó zene a moziban, így egypercnyi részlet az albumra is felkerült belőle - e muzsikára reflektál egyébként Mary Fisher dallama.
     Abban, hogy nem kapott magasabb pontszámot a muzsika, leginkább a CD hangminősége a ludas, mivel elég tompa a zene, bár ezt nem lehet a kiadó számlájára írni. Már az is örömteli, hogy egyáltalán foglalkoztak ezzel a nem túl ismert mozinak az aláfestésével, és mindezt megpróbálták a körülményekhez képest a legjobb minőségben elénk tárni. Természetesen rossz hangminőséget azért senki ne várjon, csak napjaink kiadványainak színvonalát egy negyed évszázados, elfeledett mozi esetében már nem lehet produkálni. Danny Elfman- és Howard Shore-rajongóknak pedig mindenféleképpen kötelező hallgatnivaló.