Kicsi mesék

A kicsi szép. De mindenekelőtt: tanulságos. Mert mint az állatmesékkel, úgy a kicsik meséjével is a nagyok világáról lehet beszélni – általában torz foncsorú tükröt szegezve annak. Az európai kultúrkörben mintegy háromszáz éve tudják ezt a könyvfogyasztók, Jonathan Swift: Gulliver kalandos utazásai (1726) óta, aminek első része: az Utazás Liliputba a pöttöm Pannák és Péterek birodalmába viszi a nyughatatlan tengerészt, s vele a kíváncsi olvasót. Swift egyáltalán nem gyermekmesének szánta a művét – az Ezeregyéjszaka meséi sem annak született (lásd: Pier Paolo Pasolini szöveghű remekét: Az ezeregy éjszaka virágát) – az olvasó- (néző-) közönség nagyhatalom, és mese nincs (illetve pont, hogy van), el kell fogadnunk őszentsége akaratát. Mostanság egyébként is dívnak a "miniatűrök filmjei", Rob "Szörnyek az űrlények ellen" Letterman rendező Jack Blackes Gulliver-vígjátéka jövő februárban érkezik hozzánk, a Raja "Scooby Doo" Gosnell rendezte Hupikék törpikék 3D-mozi pedig augusztusban. Luc Besson villangós filmje valahol a kettő között helyezkedik el, elsősorban – a gyerekeknek szólóan – mesél, másodsorban – inkább a felnőttek számára – tanulságokkal szolgál, kicsit a családról, nagyobb mértékben a tágan értelmezett együttélésről, hogy divatos szóval éljünk: a biodiverzitásról.

Kicsi Besson

Luc Besson a pályája kezdetétől (Élethalálharc, 1983) tulajdonképpen mesél és szórakoztat. Az amerikai (hollywoodi) külcsínt ötvözi az európai (francia) belbeccsel, remekül vegyítve az óhazai rafináltságot az újvilági tempóval és grandiozitással, ilyen értelemben karrierje eddigi csúcsát a Nikita–Leon, a profi–Az ötödik elem triásza jelentette, nem véletlenül mondta, amikor négy éve Budapesten járt, hogy úgy érzi (három filmmel Az ötödik elem után), be is fejezte a direktori munkáit. Nem így történt, és kár is lett volna érte, mert amennyiben az utóbbi évek a rendezői munkásságnak lecsengetését jelentik – reméljük: nem –, nagyon sok kollégája könyörögne ezért a pályaszakaszért is.
A 2006-ban "utolsó" filmnek szánt Arthur és a villangók – szerencsénkre – túl jól sikerült, és a gyöngébb folytatást – Arthur: Maltazár bosszúja (2009) – követően most karácsonyi ajándék gyanánt kaphatjuk a trilógia záró-darabját: Arthur 3 – A világok harca. (S hogy mennyire nincs vége a bessoni rendezéseknek, arra bizonyíték a három Arthur-film közbeni forgatókönyves és produceri munkája – Elrabolva, Párizsból szeretettel stb. –, illetve az Adéle és a múmiák rejtélye című rendezése, ami a sors – és a forgalmazás – szeszélye folytán hamarabb jutott el hazánkba, mint az utolsó Arthur-mozi.)

Kicsi Arthur

[img id=268628 instance=1 align=left img]A papíron még gyaníthatóan egységes második és harmadik felvonás, de filmként (Harry Potter- és Alkonyat-módon) már kettészedett részek közül a mostani záró-darab egy Arthur-gyorstalpalóval indul, kik az emberi szereplők, kik a villangók (a nagyszülők kertje alatti paránylények), és hogyan lett a milliméteres alvilági úrból, Maltazárból embernél is nagyobb gonosztevő. Hogy mit akar, azt most tudjuk meg: vadászgép méretű szúnyogseregével leigázni a világot. Ebben nyilván csak Arthur (emberként: Freddie Highmore) és villangó barátai, Holdviola hercegnő és öccse, Tátombák akadályozhatja meg, no meg a hozzájuk csapódó Darkosz, Maltazár kissé egyszerű gondolkodású fia, aki agresszorból lassacskán igazi jó baráttá válik. A fő probléma az, hogy megmentőink gyűszűnyiek, a rossz meg hegyomlásnyi, és ezen sürgősen változtatni szükséges.

Kicsinek és nagynak is jó

Az Arthur 3 – A világok harca minőségében visszakanyarodik az első részhez. Amíg abban az új és egyedi animációjú villangó-világ meséje hatott, itt a csata- (modernül szólva: az akció-) jelenetek hatnak. Látványosak, humorosak és szimpatikusak a felnőtteknek gesztusértékkel tett filmes utalások is – például Darth Vaderre és a Star Warsra, illetve a kisvárosban dúló ütközet a Világok háborúját idézi (az 1953-asat, nem a 2005-set) –, a kalandok pedig úgy nevelnek, hogy megtanítanak más életformák tiszteletére (a filmes anya is megbarátkozik egy szó szerinti óriáshangyával). Ha úgy tetszik, van egy finom kis Nils Holgerson-i gondolat a filmben.
A film nem Besson legjobb mozija, és nem is a színészek viszik a filmet (azért sajnáljuk, hogy az eredetiben Darkosznak a hangját kölcsönző Iggy Popot nem lehetett valahogyan átcsempészni a szinkronizált változatba), de jó kikapcsolódást nyújt, és hát hogy az apukáknak is mondjuk valami vonzót: még mindig Holdviola a legjobb fenekű animált hősnő a vásznon.

Kinek ajánljuk?
- Kalandos mesére áhítozó kicsiknek és nagyoknak.
- Akik látták az előző két Arthur-filmet.
- Elégedett törpéknek.

Kinek nem?
- Akik a Metro és A nagy kékség Besonját szeretik.
- Akiknek mindene a valóság (még ha fáj is).
- Nagyravágyó törpéknek.

6/10